Mesevonat - 0. Mese – A világ, amit álmodni fogunk

Mesevonat - 0. Mese – A világ, amit álmodni fogunk.

Kedves Olvasóm, Hallgatóm!

Szeretném, ha velem tartanál egy különleges világba,
amit a mese szereplői hamarosan megalkotnak, megálmodnak —
de mielőtt előre szaladnánk,
bemutatnám neked őket magukat,
hiszen ők lesznek azok,
akikkel együtt utazunk, álmodunk,
és néha talán emlékezünk is arra, mi mindig is létezett.

Ő itt Evi.

Egy kislány, akinek a szeme sötét csillagokat rejt,
és aki úgy tud kérdezni, hogy közben válaszol is.
Szeret fára mászni és jéggolyókat nyalni,
de legjobban azt szereti, ha történik valami szokatlan.
Mert Evi mindig meghallja, ha a világ másképp lélegzik.

Ő pedig Eli.

A bátyja. Vagy talán az öccse.
Attól függ, hogy mikor kérdezed.
Néha némán figyel, máskor úgy beszél,
mintha nem is most született volna.
Ő az, aki emlékszik azokra a dolgokra,
amiket elvileg nem is lehet tudni.
De neki lehet.

Edo a harmadik.

Ő egy robot. Egy ügyetlen, gyerek-robot,
aki még nem tud mindent —
de nagyon szeretne.
Ha elindul, billeg.
Ha megáll, csuklik.
De ha baj van, először mozdul.
Nem azért, mert bátor.
Hanem mert szeret.

Emera az elefánt.

Nem beszél sokat — de amit mond, az megmarad.
Lassan lép, mélyen érez.
És néha, amikor elalszik a világ,
ő még mindig ébren van,
csak hogy biztos legyen benne: minden rendben van.

Ezela a zsiráf.

Magasabb, mint amit el tudsz képzelni,
de sosem néz le rád.
Fejét felhők simogatják,
de a szíve a földön jár.
Ő az, aki emlékezik a régi mesékre —
azokra, amiket még senki nem írt le.

Ők öten még nem tudják,
de valami különleges fog történni.
Mert ma éjjel,
amikor a csend kicsit mélyebb lesz, mint máskor…
elindul a Mesevonat.
És az első megálló: egy olyan világ, amit ők teremtenek.

0. Mese – A világ, amit álmodni fogunk

Kezdődjön is a történet, ahogy minden este kezdődik a legtöbb családban.

Eli és Evi vacsoráznak.
Fürdenek, jó habos vízben, hajók és kacsák között. Fogat mosnak.
A pizsama puha, a paplan meleg,
és az ágy kétoldalt hívogatóan nyúlik el,
mint egy kis bolygó, ami csak nekik forog.

Az éjjeli lámpa fénye alig pislákol,
de pont elég ahhoz, hogy a mesék előbújhassanak a sarokból.

De ma este anya és apa nem mesél.
Legalábbis még nem.
Evi és Eli szeretnének valamit mondani.

Valami fontosat.

De ahogy ülnek az ágyikójukban,
ahogy egymásra néznek,
nem is tudják, hogyan kezdjék.

– El lehet mesélni egy olyan mesét… – kezdi Evi halkan –,
amiben mi csinálunk világot?

– Olyat, ami még nincs, de lehetne? – teszi hozzá Eli.

Apa a székén megemelkedik egy kicsit,
mintha közelebb akarna kerülni a kérdéshez.

Anya pedig csak lassan bólint.
Aztán megkérdezi:

– Milyen világot képzeltek el?

Evi és Eli egyszerre kezdenek beszélni.
A szavak összefolynak, de ez nem zavar senkit.
Mert nem a szavak számítanak,
hanem a fény a szemükben.

– Kellene egy vonat.
– Egy mesevonat.
– Nem álomvonat, hanem valóságteremtő vonat.
– Amire csak azok szállhatnak fel, akik tényleg jót akarnak.
– És mindenki hozhatna valamit.
– Amitől az a világ, amit ott alkotunk, igazibb lesz.
– És nem lenne háború meg elvárás.
– És mindenki lehetne kicsit más, mint itt.

Apa halkan felsóhajt.
– Ez... kvantum. – mondja végül.

– Az? – kérdezi Evi.

Anya elmosolyodik.
– Igen. Olyan, mint amikor egy részecske addig van mindenhol,
amíg valaki rá nem néz.
Aztán onnantól: csak ott van.
– A világ, amit el akartok képzelni...
az még most is lebeg, mint egy lehetőség.
És ha ti ráléptek az útra, az lesz belőle, amit együtt gondoltok.
De csak, ha tényleg együtt gondoljátok.

Eli lehunyja a szemét.
Evi megfogja a kezét.
Egyikük sem szól többet.
Mert most már nincs mit kérdezni.

A történet elkezdődött.
És ami következik —
az egy világ, amit két testvér
együtt álmodhat igazivá.

Valahol a takaró alatt,
ahol a lábujjak már nem érzik az időt,
és a plafon repedései már nem érdekesek,
Eli és Evi egyszerre veszik a levegőt.
És akkor...

...valami kattanást hallanak.

Nem hangosat.
Olyan belső kattanást, mint amikor egy gondolat a helyére csúszik.

És ebben a pillanatban
az ágy nem ágy már többé —
hanem egy hosszú, puha pad,
ami egy furcsa állomásra néz,
tele varázslatos fénnyel és halk neszekkel.

És az állomás végén,
egy kerek, bolyhos lámpa alatt,
ott áll egy fura lény. Talán egy robot.

Nem magas.
Inkább kerekded, pici.
A feje mintha egy lapított labda és egy felhő keveréke lenne,
de a szeme —
az a legfurcsább.

Az egyik szeme kék és pislog.
A másik: csillag alakú, és időnként kikapcsol.

A hangja recseg, de barátságos:

– Beazonosítva: két egység... gyermekek.
Nevük: Evi és Eli.
Funkciójuk: teremtéskészek.

Aztán halkan hozzáteszi:

– Ajtónyitás engedélyezve, kíséret elrendelve.

És akkor az állomás oldalában
a semmiből kinyílik egy ajtó,
amin túl nincs világ, ugyanakkor a semmi sem semmi —
csak lehetőség.

Valami csillámlik a túloldalon.
Mint amikor egy festékes víz tükröz,
de még nem döntötte el, hogy milyen színt mutasson.

A kis robot oldalából kinyúlik egy kar — nem kéz, csak kar —
és halk hangon újra szól, az ajtón túlra mutatva:

– Fel lehet szállni.
De csak együtt.
És csak, ha tényleg akarjátok és készen álltok.

Eli Evi felé fordul.
Evi vidáman bólint.
Megfogják egymás kezét —
és lépnek.

A robot utánuk gurul, hiszen neki is mennie kell.

Az ajtó mögött lassan megmozdul valami hosszú és sejtelmes —
mintha egy vonat lenne,
de nem sínen megy,
hanem gondolaton,
vágyon,
és azon,
hogy minden történhet.

A Mesevonat az. Életre kelt. Várja őket. Indulni kezd.

Nem rázkódik.
Nem csattog, nem zötyög.
Nem is sípol.
Csak halkan zeng belülről,
mintha egy régi, elfeledett altatódal szólna minden fém alkatrészből,
deszkából, az ablakkeretből.

Az ablakon túl nem látszik semmi.
Csak... valami.
Mintha a világ még nem döntötte volna el,
hogy felhő lesz-e vagy mező, tenger vagy város.
Minden majd lesz,
ha kimondják.
Ha gondolják.
Ha érzik.

A robot a padló közepére gurul,
és egy apró csippanással rajzol egy világító kört.
Abban a körben pedig ott villog egy szó:

„Kezdődhet.”

Eli odalép.
Evi is.
Egymásra néznek.
És csak úgy, szavak nélkül,
elkezdenek gondolni.

– Legyen benne valami magas. – gondolja Evi.
– És valami nagyon régi. – vágyja Eli.
– Valaki, aki őriz minket. – óhajtja Evi.
– Valaki, aki emlékszik ránk, még akkor is, ha mi elfelejtjük magunkat. – kéri Eli.

És a vonat halkan zümmögni kezd.
Az ablakok belső felén képek kezdenek megjelenni.
Magas, karcsú lábak.
Hosszú nyak.
Bársonyos pillantás.
És egy halk, mély hang, amit nem hangszál ad, hanem jelenlét:

– Ezela vagyok.
Aki nem felejt.
Aki felülről is lát, de mindig lefelé hajtja a fejét,
hogy veled legyen.
Aki régi meséket hoz – és újakat ismer fel benned.

A robot bólint.
– Szereplő megjelenítve.
– Memóriaforrás: aktiválva.

Aztán valami megremeg.
Nem a vonat — a gondolat.
Mintha valami nehéz, de meleg dolog születni készülne.

– Kell valaki, aki tudja, mikor vagyunk szomorúak, még ha nem is mondjuk. – gondolja Evi.
– Aki tud lassú lenni, ha mi gyorsak vagyunk. – kéri Eli.
– Aki nehéz, de nem húz le, hanem tart.

És akkor... egy mély, földalatti hang szólal meg:

– Emera vagyok.
Az, aki megáll, amikor mindenki siet.
Aki hallja a belső hangokat,
még akkor is, ha csak suttogtok.
Aki emlékezik rátok akkor is, ha ti már máshol jártok.

És akkor már ott voltak.
Nem csak gondolatban.
Nem csak képben.
A Mesevonat első világába léptek.

Ezela lassan előrébb hajol.
Emera megcsörrenti a lábára akasztott kis harangot, mintha kacagna.

A robot csak ennyit mond:

– A világ: alakulás alatt.

A Mesevonat már nem mozog.
Megérkezett.
De még nem „valahová” —
csak egy lehetőségtérbe,
amit azok töltenek meg,
akik most először együtt teremtenek.

A robot kicsit megremeg, aztán egy színes gömböt vetít a levegőbe.
Olyan, mint egy átlátszó bolygó —
de még teljesen üres.

– Most belerajzolhattok. – mondja.
– De minden, amit kitaláltok, meg is történik.
És minden, amit csak ti akartok, de más nem —
az elszáll, mint egy tollpihe.

Eli bólint.

– Kellene egy égbolt, de ne kék legyen. – mondja.
– Inkább lila.
– És mozogjon benne lassan egy óriási, piros madár, ami csak gondolatokat eszik.

Evi ráncolja a homlokát.

– A piros madár kicsit ijesztő.
Lehet, hogy inkább legyen átlátszó, és csak akkor látható, ha valaki rosszat gondol.
Akkor megmutatja magát, de nem bánt —
csak visszamosolyog.

Ezela halkan felnevet.

Emera eközben leül.
Ültet egy fát, csak úgy, gondolatból.
A fa nem nő gyorsan.
De már most árnyékot ad.

A robot regisztrál:

– Égbolt: zöld.
Madár: gondolatmutató.
Funkció: önvizsgálat beépítve.
Növényzet: emlékezőfa.
Tulajdonság: árnyékot ad már akkor is, ha még kicsi.

Evi most körberajzol egy kört a tenyerével a levegőben.

– Lehessen benne csúszdázni. De ne lefele.
Fölfelé.
Mindenki olyan gyorsan haladjon benne, amilyen gyorsan mer.

– Az jó.
Aki fél, lassan halad.
Aki bátor, repül.
De senki nem zuhan vissza.

Ezela bólint.
– Ez már majdnem szabadság.

A világ lassan alakul.
Még nincsenek benne házak, nincsenek utak,
de van irány és ritmus.
És ezeknél nincs fontosabb.

A kis robot most körbenéz.

– A világ most nyitva van.
De valamit még hiányol.
Valami szívet.

Eli és Evi egyszerre suttognak egy szót:

– Otthon.

És akkor egy szikla emelkedik ki a földből.
Nem ház.
Nem vár.
Egy üreg, amiben elfér két gyermek, egy robot, egy elefánt és egy zsiráf.
Nem zár be.
Csak körülölel.

És ezzel
a világ lélegzett egyet.

A robot legurul a leszálló rámpán.
Fejét kissé félrebillenti, egyik szeme kék, a másik halványan villog.

– Javaslat: szociális kapcsolat-megerősítő fázis.

Evi és Eli összevillantanak egy mosolyt.
Ez azt jelenti: beszélgetni fogunk.

A vonat mellett most egy kis kör alakul ki,
nem ülnek bele, csak állnak, a pici kör mellett,
mintha mindannyian éreznék:
„most kezdődik az együtt.”

A robotgyermek kinyit egy kis rekeszt a mellkasán. Egy kis képet húz elő — rajzolt kék kéz, körben ujjlenyomatokkal.

– Én vagyok Edo.
Még tanulok.
Nem mindent tudok jól, de gyors vagyok, és fontosnak tartom a védelmet.
Kérlek, szóljatok, ha túl hangos vagyok.

Evi nevet.

– Én Evi vagyok.
Szeretem azokat a dolgokat, amik még nem dőltek el.
A puha kérdéseket.
És szeretem, amikor valami egyszerre kicsit vicces és kicsit igaz.

– Én Eli vagyok.
Sokszor úgy érzem, hogy már láttam ezt a világot valahol...
de nem tudom, mikor.
Én inkább csendben nézem, hogyan alakulnak a dolgok.

Ezela hajol le hozzájuk.
Nagyon magas, de most szinte összehúzza magát, hogy közel legyen.

– Én... nem most születtem.
De azt hiszem, most vagyok a leginkább itt.
Sokáig csak messziről figyeltem,
mint egy padlón felejtett kabát —
amit már nem vesznek fel, de nem dobnak ki.
Aztán egyszer csak szükség lett rám.
És most itt vagyok, hogy lássalak titeket.
Nem valaki helyett — hanem valaki emlékéből.

Evi lassan megfogja a lábát.

– Neked ismerős illatod van.
Mint amikor régen mesét olvastak nekünk esténként, ha a mamáéknál aludtunk...

Ezela bólint. Csak egyszer, mélyen, titokzatosan, szeretettel.

Emera nem szól.

Csak hozzáérinti a homlokát a falhoz.
Akkor a sziklafal finoman megremeg —
és egy kő kipattan belőle.

A helye sima.
Pont olyan, mint egy kis kandalló.
Nem tűz ég benne — csak meleg fény.
De aki közel hajol, hallani véli a meséket benne.
Mintha valaki ott maradt volna a múltból,
és belemesélte volna magát a falba.

– Ez... elég jó lesz itteni otthonnak. – mondja Evi.

Eli bólint.

– Csináljunk játékokat is!

Most már igazán teremteni kezdenek.
Nem külön, nem gyorsan — egymásra figyelve.

– Egy párna, ami akkor ugrik, ha unatkozol. – mondja Evi.
– Egy szekrény, amiben a ruhák nem fázósak, hanem bátrak. – mondja Eli.
– Egy polc, ahol a könyvek mesélnek, ha megsimogatod a gerincüket. – mondja Edo.
– Egy játékautó, aminek a kerekei szárnyak.

És amikor nem tudják eldönteni,
hogy a fal zöld legyen vagy narancssárga,
Ezela csak ennyit mond:

– Akkor legyen csíkos.
Ez a világ szava, amikor nem akar veszekedni.

És így a sziklaüregből Otthon lesz.
Nem egy új világ — hanem egy mélyre emlékező tér,
amit most végre belülről laknak be.