Mesevonat - 5. mese – A megbocsátás háza

Mesevonat - 5. mese – A megbocsátás háza.

5. mese – A megbocsátás háza

A hajnal ezúttal nem csendesen jön.
Edo először csak mocorog. Aztán felpattan. Zaja van a világnak — recseg, csattog, valami nem úgy történik, ahogy szokott.

A régi üreg megremeg. A mennyezeten apró kövek potyognak. Edo hátralép, de szemei villódznak, a teste feszül, és egyetlen pillanat alatt... begőzöl.

Nem haragból. Félelemből. Mert azt hiszi, nagy baj van. És ha baj van, meg kell védeni a többieket. Bármibe kerül is.

Edo pörögni kezd, túl gyorsan.
Felborít egy polcot, nekiütközik a falnak.
Egy kő meglazul, és az egész üreg beleremeg.
A tárgyak szétszóródnak, a fal reped, és mire a többiek felriadnak, már menekülniük kell.

Kint állnak a mezőn.
A régi otthon mögöttük van — már nincs hova visszamenni.

Edo a földre rogy. Sír. Nem kicsit. Egész testében reszket.

– Bocsánat. Bocsánat. Nem akartam. Nem akartam...

Eli is remeg. Előrelép, összeszorul a keze, a szája elkeskenyedik.

– Hogy tehetted ezt?! Az otthonunk volt! Mi teremtettük!

Kiabál. Még a levegő is megfagy körülöttük.

De Evi ekkor finoman megérinti Eli kezét.

– Emlékszel... mikor anya egyszer olyan nagyon fáradt volt?

Eli nem szól, nehezen hallja a szavakat a dühtől, de figyel.

– Amikor már semmit sem csináltunk rosszul, mégis kiabált velünk. Emlékszel?

– Emlékszem – mondja Eli halkan. – Még sírtam is. Azt hittem, haragszik ránk.

Evi bólint.

– Aztán mit tett? Leguggolt hozzánk a padlóra. Megölelt minket. És azt mondta, nem ránk haragszik. Csak elfáradt. Nagyon. Hogy ő is ember. Hogy ő is hibázik. És hogy ne haragudjunk rá ezért. És hogy mindig megbocsáthatunk egymásnak. Akkor megértettük.

Eli lenéz Edóra. A kis robot reszket, mintha darabokra akarna esni.

Eli leül mellé. – Edo. Én is hibáztam most. Te csak féltettél minket, csak elvitt a félelem. Én pedig méregből kiabáltam az előbb veled. Ne haragudj! Megbocsátasz nekem?

Edo lassan bólint. Aztán egy halk hangszóró-reccsenéssel annyit mond: – Igen. Mindenki hibázhat. Én is sajnálom. Szeretlek titeket. Nagyon is.

Ezela és Emera is odalépnek. Körbeülnek. Nem mondanak sokat. Csak jelen vannak. Megnyugszanak. Együtt lélegezve.

Evi egyszercsak mosolyogva felpillant. – De hiszen ez itt a Mesevonat világa. Ha az előző otthonunk el is tűnt… teremthetünk újat. Csak gondolnunk kell rá.

Edo lehunyja a szemeit. Eli is. Evi fogja a kezüket.

És ahogy gondolnak egy új helyre – nem csak biztonságosra, hanem tágasabbra, ahol mindenkinek van helye hibázni, és helye visszatérni –, egy új építmény emelkedik a táj fölé.

Nem sziklaüreg. Egy házikó. Puha falakkal, tágas szobákkal, ölelő fénnyel.

Egy hinta lóg a verandán. Csalogatva leng. Egy táncoló szék áll mellette, labdával az ölében.

És a házban már ott van egy kis cetli az asztalon: „Megbocsátani nem felejtés – hanem emlékezés úgy, hogy már nem fáj.”

A cetli mellett egy kis csengő áll. Amint Edo megérinti, egy varázsajtó nyílik ki a ház oldalában — eddig nem is látták, mintha a ház csak most döntött volna úgy, hogy megmutatja magát teljesen.

Belépnek.

A folyosó fala halványan világít, mintha valaki mindig emlékezne rájuk. A padlón puha szőnyeg, ami halk dallamot játszik, ahogy végigsétálnak rajta.

Az első szoba: a megbocsátás szobája. Minden tárgy lebeg: párnák, kockák, régi játékok. Ha valaki megérinti őket, halk történetfoszlányokat hall — valamikor valaki hibázott, valaki sírt, aztán valaki megölelte. És minden tárgy után könnyebb a levegő. Tisztább.

A második szoba: az újrakezdés műhelye. Tele szerszámokkal, ceruzákkal, színes anyagokkal, még egy kicsi varrógép is van, ami magától működik. A polcon felirat: „Nem javítani jöttél. Álmodni újra.”

A harmadik szoba: a csillagleső padlás. Lépcsők vezetnek fel, nyikorgás nélkül. A tető üvegből van. Az égbolt lassan forog, mint egy galaxis. Középen egy óriási párnázott fészek, amiben el lehet feküdni, összebújni. Az üvegtetőre apró arany betűkkel ez van írva: „Itt mindig van hely a gondolataidnak.”

A ház sarkaiban apró ablakok nyílnak. Mindegyik más-más szép emléket mutat. Egy régi mosolyt. Egy elsuttogott szót. Egy közös csendet.

Evi megáll az egyik ajtóban, és azt mondja: – Ez nem csak ház. Ez olyan, mint... mi együtt.

És Eli hozzáteszi: – Akkor vigyázzunk rá. De ha újra el is veszítjük, már tudjuk, hogyan lehet megtalálni.