Mesevonat - 1.mese - Álom az álomban

Mesevonat - 1.mese - Álom az álomban.

Álom az álomban

Amikor minden csendes lesz, és a szikla is aludni kezd, a gyerekek egyszerre hunyják le a szemüket. De most nem külön-külön álmodnak — hanem együtt. Egy közös kép, egy közös tér, ahol újra ott a vonat.

A Mesevonat várja őket, csak egy picit messzebb. Mintha tudná: most nem kell indulni, csak beszélgetni.

Edo már ott van. Csendben ül a peron szélén. Nem pörög, nem pittyeg. Csak néz. Amikor meglátja őket, feláll.

– Azt hittem, nem jöttök vissza a vonathoz. – mondja halkan.

Eli közelebb lép. – Mi mindig jövünk, ha hívnak.

Edo bólint, majd kicsit megigazítja a mellkasát. – Szeretném... szeretném, ha tudnátok valamit. Amikor engem ideküldtek, az én világomban mindenki tökéletes volt. Csöndes. Precíz. Egyszer én... véletlenül leromboltam egy egész házat. Mert rosszul értettem egy parancsot. Máskor meg túl sokat énekeltem. Azt mondták, zavaró. Ezért eljöttem. Mert éreztem, hogy van valami, ami rám vár... és azt is, hogy én nem hibás vagyok. Csak... más vagyok.

Emera most már mellette áll. – Edo... mi szeretünk téged. Nem a hibáid ellenére. Hanem azokkal együtt. A szeretet nem azt jelenti, hogy mindig jól kell csinálni mindent. Hanem azt, hogy akkor is marad, ha nem.

Ezela rámosolyog. – Te vagy az, aki észreveszed, ha valaki egy picit elhalkul. Ez ritka. Különleges.

Evi és Eli egyszerre bólintanak. Edo szeme csillogni kezd. Talán új csillag születik benne.

Most pedig újra teremtenek.

Eli felkiált: – Legyen egy tó! Szivárványszínű! De... ne lehessen csak úgy belemenni. Csak akkor, ha valaki óriásit ugrik.

Evi tapsol. – Akkor kell egy ugratódomb is!

Edo már rajzolja a levegőbe. A domb megjelenik, csillámfű borítja, a tó alatt halvány fények vibrálnak.

De a tóban valami mozog. Nem halak. Nem is állatok. Inkább... lények. Puha testű, hosszú szemű, áttetsző teremtmények.

És mindegyikük nagyon zaklatott.

Ránganak, ide-oda úsznak, a színeik cikáznak, mintha nem bírnák el a fényt. Egyikük felbukkan, és halkan suttog valamit:

– Túl sok lett belőlünk...

Edo megdermed.

– Ez... ez ismerős.

Ezela lehajol, figyeli őket. – Talán ők az aggódásból születettek.

Emera bólint. – Ha sokáig nem beszélünk arról, amit érzünk, néha külön lények lesznek belőlük. Ezért olyan zajos most ez a tó.

Eli gondolkodik. – Akkor... lehet, hogy segíthetünk nekik? Elmondani, amit nem mertünk?

Evi suttog. – Én néha félek attól, hogy ha nem mosolygok, nem szeretnek.

Edo sápadtan bólint. – Én attól, hogy ha hibázom, visszaküldenek.

A lények ekkor lassulni kezdenek. A színük halványul, de nem tűnnek el. Csak... kezdenek kisimulni. Mint a víz felszíne, ha elül a szél.

És a szivárványtó végre valóban szivárványszínű lesz. Nem a víz miatt. Hanem belülről.

Egy új fény gyullad a tó alatt. És egy lény közelebb jön. Nem mond semmit. Csak odaúszik, és megöleli Edót.

A gyöngyvirágok a tó partján ekkor egyszerre hajolnak meg.

Ekkor Emera lép előre, és halkan megszólal: – Amikor én kicsi voltam… nem, nem mostani kicsi, hanem nagyon régen — volt egy könyvem, amit titokban teleírtam. Minden oldalon más érzés volt mesébe szőve. De egyszer elfelejtettem, hová rejtettem. Azt hittem, el fog tűnni bennem is, amit beleírtam. És nagyon sokáig féltem, hogy többé nem tudok majd mesélni sem. De aztán valaki egyszer csak rám nézett, és azt mondta: „Mesélj csak.” Akkor rájöttem: nem kell megtalálni a könyvet. Valójában én vagyok a könyv.

Ezela is megszólal. – Egyszer, még régen, elaludtam egy kis szekrény mögött. Aztán mikor felébredtem, nem hallottam a többieket. És ahogy teltek az órák, egyre hangosabb lett bennem a gondolat: „Lehet, hogy nem is hiányzom senkinek”.  De aztán egyszer csak valaki letérdelt, benézett a szekrény mögé és azt mondta: „Itt vagy, végre megtaláltalak!” És akkor értettem meg: a szeretet nem mindig hangos. De mindig keres.

A tóban az egyik áttetsző lény most előre lebeg. Hangja olyan, mint a vízcseppek. – Én attól születtem, hogy valaki mindig sietett. És én nem tudtam vele tartani.

Egy másik követi, halkabban: – Én akkor jöttem, amikor valaki nem akart sírni. Csak nyelte... és nyelte... míg lettem én.

Edo megérinti a mellkasát, ahol egy kis csillag lüktet. – Lehet, hogy nem kell elkerülni ezeket a lényeket. Csak... meghallgatni őket.

Eli bólogat. – És ha halljuk őket, már nem ők irányítanak — csak velünk jönnek. Mint gondolat béli útitársak.

A tó felszíne most teljesen kisimul. A fények puhábbak. És a szivárványhullámok már nem cikáznak — csak ringanak, ahogy egy megértett érzés ring a szív mélyén.

És amikor felnéznek, látják: a vonat még ott áll. Vár rájuk. Nem siet. Tudja, hogy most valami nagyon fontos történt.