Szöszi Boszi és az Aranyhal

Szöszi Boszi és az Aranyhal.

Szöszi Boszi és az Aranyhal

Egy szép tavaszi reggelen Szöszi Boszi és hű társa, Spidercat Szen, a kis erdei patak partján üldögéltek. A nap aranyló sugarai csillogtak a víztükrön, a madarak vidáman csiviteltek, a patak pedig halkan csobogott, mintha egy titkot súgna a világ fülébe.

– Hallod ezt, Szöszke? Mintha a patak szavai között valaki segítségért kiáltana! – hegyezte fülét Szen.

Szöszi Boszi elmosolyodott, majd elővette kis varázspálcáját, és óvatosan a víz fölé tartotta. Egy apró szikra pattant ki belőle, és abban a pillanatban egy aranyszínű hal ugrott ki a vízből. De ez a hal nem olyan volt, mint a többi: a pikkelyei szivárványként ragyogtak, és szemeiben bölcsesség csillant.

– Üdvözöllek, Szöszi Boszi! A nevem Csillagusz, az Aranyhal. Nagy bajban vagyok, és csak te segíthetsz! – mondta a hal, és uszonyait aggódva lengette.

– Mondd el, mi történt! – kérdezte Szöszi izgatottan.

– A patakunk forrását egy titokzatos árnyék zárta el! A víz egyre apad, a halak, békák és vízi tündérek már alig találnak menedéket. Ha nem sikerül megtisztítani a forrást, a patak kiszárad, és az egész erdő megszenvedi!

Szöszi Boszi és Szen összenéztek. Tudták, hogy nincs vesztegetni való idejük.

– Ne aggódj, Csillagusz! Kiderítjük, mi zárta el a forrást, és visszaállítjuk a patak rendjét! – jelentette ki Szöszi.

Csillagusz  elvezette őket, míg el nem értek egy rejtett ösvényt, amely a patak forrásához vezetett. Ahogy közeledtek, egyre sötétebb lett a levegő, mintha egy láthatatlan erő szívná el a napfényt.

– Ez nem természetes! – suttogta Pókmacs, miközben pókmancsaival óvatosan lépett előre.

A forrásnál egy hatalmas, fekete vízörvény kavargott, és belőle egy mély, érdes hang szólt:

– Ki merészkedik az Árnyékforráshoz?

Szöszi Boszi bátran előrelépett.

– Én vagyok az Szöszi Boszi, és a barátom, Pókmacska! Ki vagy te, és miért zárod el a patak vizét?

A fekete örvény lassan formát öltött: egy nagy, sötét vízi lény emelkedett ki belőle, szemei mélyen csillogtak, mint a tó feneke.

– Az én nevem Árnyékusz. Egykor a patak őre voltam, de az emberek elfeledtek, a vizek pedig szennyeződtek. A bánatom annyira elhatalmasodott rajtam, hogy elnyeltem a forrás fényét…

Szöszi Boszi megértette, hogy Árnyékusz nem gonosz, csak elhagyatottnak érezte magát.

– Nem kell, hogy egyedül maradj! Segítünk, hogy újra megtaláld a helyed! – mondta neki kedvesen.

Szen ötletet kapott:

– Mi lenne, ha visszaadnánk a pataknak az emlékeket?

Szöszi bólintott, majd elővette varázspálcáját, és a patak fölé emelte.

– "Fény és árnyék, egybeforr,
Patak lelke újra forr,
Szellő szálljon, víz ragyogjon,
Minden cseppre béke hulljon!"

Ahogy kimondta a varázsigét, a fekete örvény lassan halványodni kezdett. Árnyékusz alakja eloszlott, és a forrásból ismét tiszta, csillogó víz zúdult elő. A patak megtelt élettel, a halak boldogan ugráltak, a békák újra dalra fakadtak.

Csillagusz örömtáncot járt a vízben.

– Köszönöm, Szöszi Boszi és Pókmacs! Ti igazán a patak védelmezői vagytok!

Pókmacs büszkén kihúzta magát.

– Még szép!

Szöszi pedig nevetve mondta:

– Ha egy patak bajba jut, mi mindig segítünk!

És ahogy a víz újra szabadon folyt, az egész erdőben ünnep kezdődött: a madarak daloltak, a szellő táncolt, és a napfény aranyló sugaraival köszönte meg Szöszi Boszi varázslatát.

Itt a vége, fuss el véle.
Ha Árnyékusz még haragudna, ez a mese is tovább tartott volna!

#Szebumesék#