Mesevonat - 4. mese – A nap, ami csak az övék

Mesevonat - 4. mese – A nap, ami csak az övék.

4.     mese – A nap, ami csak az övék

A Mesevonat csendesen zakatol tovább. Kint az ég lilába fordul, mintha maga is álmodna valamit. A kupéban most különös nyugalom van – nem boldog, nem szomorú, csak… olyan semmilyen. És ez furcsa.

– Ma... gyereknap van – szólal meg Emera. – Ez a nap mindig különleges volt. Csak nektek szólt.

Edo pislog. – De most minden nap róluk szól, nem?

Ezela mosolyog. – Igen. De néha kell egy nap, ami teljesen róluk szól. Amit ők töltenek meg.

Eli azonban az ablak felé fordul. – Ma valahogy... nincs ötletem. Mintha nem lenne bennem semmi.

Evi bólint. – Nekem sem. Üres vagyok. Pedig ma kellene játszani. Ünnepelni. De mintha a játék is elfáradt volna.

A vonat finoman lassít. Megérkeznek egy különös helyre: egy mező, ahol nincsenek épületek, fák sem, csak pár szál fű, néhány kavics, egy kis tejjel teli bödön, egy olló, egy elhagyott ceruza… és egy hatalmas, üres fa hinta.

– Ez lenne a gyereknapi világ? – kérdezi Evi csöndesen.

Edo végigpörgeti a belső adatbázisát. – Nem készítette senki. Nem teremtmény.
Csak... itt van.

A gyerekek körbejárnak. Minden olyan egyszerű. És mégis: van benne valami.

Eli felveszi a ceruzát. – Ez... törött. De nézd, még van benne egy kis hegy.

Evi a tejhez hajol. – Meleg. Valaki most hagyta itt.

Edo megtalálja az ollót. – Ez nem vág. De lehet vele... formázni. Karcolni. Rajzolni a porba.

És akkor valami megmozdul bennük. Nem a teremtés – a kíváncsiság.

Evi a porba rajzol egy napot. Eli köré házat. Edo mindezt az ollóval körbekarcolja. És egyszer csak a porban ott van valami, ami nincs is – mégis öröm nézni.

Aztán a tejből kis habcsigákat öntenek a fűre. Nem igaziak, de csillognak.

Emera meglát egy hordót. Megközelíti, majd óvatosan megdönti – kiderül, tele van papírral. Ezela feldob egy lapot – az visszahullik, és pontosan Evi ölébe esik. Rajta egy szó: „Most.”

Ekkor mindannyian elnevetik magukat. Nincs semmi varázslat. És mégis: minden az.

Játékokat készítenek a semmiből.

Hintáznak – de nem a fán, hanem a szavakon. Kitalálnak új szavakat. Versenyeznek, ki tud furcsábbat mondani. „Cerolló.” „Hintahordó.” „Tej-ceruza-szörf.”

A vonat közben mosolyog. Csöndesen, megértően. Mert tudja: ez is utazás. Egy belső út. Ahol nem kell nagy teremtés. Csak figyelni kell.

És amikor már elmosolyodtak ők is és játszottak a levegővel is, Evi egyszer csak megszólal:

– Most már... van kedvem teremteni.

Eli bólint. – Mert már nem vagyok üres. Csak... tele lettem nevetéssel.

És a csoda újra elindul.

Nem egy új világban. Hanem bennük. Így lesz a semmi minden és a gyereknap teljes.