Gáborka és a Nasi-bolygó

Gáborka és a Nasi-bolygó.

Egy kisváros egyik kertes házában élt egy kíváncsi kisfiú, Gáborka. Mindent tudni akart, minden érdekelte és imádta a kalandokat. Rótta az utakat a piros futóbiciklijén, legjobb barátjával Brummancs úrfival, de a legjobban az édességeket és a fagylaltot szerette. Végtelen mennyiségű fagyit befalt volna, epreset, csokisat, puncsosat, vagy a kedvencét: a kék színű rágógumisat cukorszórással a tetején. Csak egy gond volt. Anya nem engedte. Legfőképp vacsora után nem.

Egyik este, amikor már lement a nap, Anya vacsorázni hívta Gáborkát. A vacsora ott gőzölgött az asztalon, borsófőzelék tükörtojással és virslivel. Gáborka összeráncolta az orrát.

— Fúj, én ezt nem szeretem! Nem kérem! — jelentette ki. — Fagyit szeretnék!

Anya leguggolt mellé. 

— Megértem, Gáborka, hogy nem szeretnéd. Képzeld el, hogy a tested egy szuperűrhajó! A főzelék meg olyan, mint a rakétaüzemanyag – lassan begyújt, de erős és messzire repít. A fagyi olyan, mint a szikrázó cukor-rakéta: gyorsan felcsap, aztán lepottyan a földre.

— De én nem akarok főzeléket enni! — görbült sírásra Gáborka szája, majd durcásan hátat fordított. — Nem kérek vacsorát! Megyek aludni.

Gáborka bement a szobájába és morogva a fejére húzta a takarót. Egészen addig mérgelődött, amíg álomba nem szenderült. Az éjszaka csendes volt, de hirtelen egy vakító fény világította be a szobát. Gáborka résnyire nyitotta a szemét, majd elhúzta a függönyt és kinézett az ablakon. Egy űrhajó állt a kert közepén. Hatalmas volt és fényesen világított. Gáborka magára kapott egy kabátot, és kiosont a kertbe megnézni, hogy miért lehet itt. Végignézett az űrhajó kezelőpultján, látta azt a rengeteg gombot. Az egyik gomb csábítóan, pirosan villogott. 

— Ez a gomb vajon mit csinál? — és ezzel Gáborka megnyomta a gombot, mire az űrhajó ajtaja bezárult és felbőgött a hajtómű. 

Gáborka sietősen beült a kapitányi ülésbe és bekötötte magát, majd hátradőlt. A számítógép villogott és hangosan számolt. 

Tíz.. Kilenc.. Nyolc.. Hét.. Hat.. Öt.. Négy.. Három.. Kettő.. Egy.. Zéró!

Az űrhajó hangos robajjal elindult. Az utazás nem tartott soká. A következő pillanatban Gáborka elámulva nézett ki az ablakon. Integetett a Holdnak és a Földnek, és már elsuhant három bolygó mellett is. Aztán meglátott egy fura bolygót. Rózsaszín volt az egész, és ahogy közelebb ért, látta, hogy miért is rózsaszín. Az égen rózsaszínű vattacukorfelhők voltak, a föld szivárvány színű piskóta, a fák nyalókák, a patakban pedig víz helyett csokiszirup csordogált.

— Ez a legjobb hely, ahol eddig jártam! — ámuldozott Gáborka.

Minden sarokban újabb és újabb édességhegyek várták: gumicukor hinták, habos torta virágok, pattogatott kukorica madarak és jégkrém csúszdák. Az egyik süti bokor mögül kikukucskált a barátja, Brummancs úrfi.

— Te is itt vagy? — örvendezett Gáborka. — Nézd, milyen klassz ez a hely! 

Ezzel Gáborka neki is látott a falatozásnak. 

— Hmm, ez isteni! Jaj de finom! Nem elég! — nyammogott elégedetten. Evett fagyit. Nyalókát. Drazsét, sütit, kekszet. Még gumicukrot is. Mindent, amit csak talált. És még annál is többet. Brummancs úr aggódva ráncolta a szemöldökét.

-– Talán érdemes lenne pihenni egy kicsit, barátom – mondta halkan. – A fagyik is jobban esnek, ha nem egyszerre esszük meg mindet.

És ekkor valami furcsa dolog történt Gáborkával. Először csak forgott vele a világ. Aztán csikart a hasa, majd már ülni sem tudott. Elfeküdt a szivárványszínű süti földön és csak nyögdécselt.

— Ajajaj. — jajgatott. — Nem érzem jól magam. 

Brummancs úr aggódva hajolt fölé. 

— Attól tartok, a jóból is megárt a sok. Itt végtelen az édesség, de a tested nem bír végtelent. Ha nem tudsz mértéket tartani, nem lesz belőle öröm, csak baj.

Gáborka szomorúan bólintott.

— Azt hiszem túl sokat ettem. Haza akarok menni.

Brummancs az űrhajóhoz gurította Gáborkát, és megnyomták az indítást, de a számítógép figyelmeztető jelzést harsogott: 

“Csökkent üzemanyag szint. A kívánt cél ‘A föld’ nem érhető el. Kérem, tankolja meg a járművet!”

— Ó jaj, Brummancs! Mihez kezdjünk most? Haza akarok menni! — Gáborka hangosan sírni kezdett, majd a messzi távolban meghallotta Anya hangját. A hang egyre közelebb és közelebb jött, majd Gáborka kinyitotta a szemét. Az ágyában volt, a reggeli napfény beszűrődött a függönyön keresztül, Anya éppen a reggelihez hívta őt. 

Végig tapogatta magát, már nem fájt a pocakja, viszont hangosan korgott egyet. Magához ölelte Brummancs urat és örömködve ugrándozott a szobában. Kisétált a konyhába, anya épp egy tányér rántottát tett az asztalra. Gáborka köszönt, majd gyorsan az asztalhoz ült, és mire anya megfordult már jóízűen ette a tojást. 

— Jó reggelt, Gáborka, látom éhes vagy! Ízlik a tojás?

Gáborka elmosolyodott:

— Igen, nagyon finom. Tanultam valamit. A fagyi jó. A vacsora fontos. A kettő együtt pedig a legjobb!

Anya felkacagott és adott egy puszit kisfia arcára.

— Örülök, hogy ízlik és büszke vagyok rád, hogy tanultál a tegnap estéből.

Gáborka sejtelmesen mosolygott, és anya nem is sejt semmit..