Berci és a nyár

Berci és a nyár.

Berci már alig várta a nyári szünetet. Az utolsó tanítási napon már azon gondolkodott, hová megy majd biciklizni, hol lehet a legnagyobbat ugratni, és mikor fog végre a papával a Dunához menni.
Másnap reggel, amint felkelt, már nyúlt is a sisakjáért és a biciklijéért. A nap ragyogott, a madarak csiviteltek, és az egész világ úgy tűnt, mintha csak Bercinek lett volna kitalálva.
– „Csak egy kicsit megyek ki!” – kiáltotta anyának.
– „Ne ugrass egyedül a dombokon, Berci!” – szólt utána anya.
– „Tudom, tudom!” – felelte Berci, de már szaladt is kifelé.
Elindult a biciklijével. Egy ideig a házak között tekert, de aztán megpillantotta a dombokat.
– „Csak párat ugrok, mint a nagyok...” – gondolta.
Szinte hívogatta a magas, enyhén füves domb, amin olyan nagyokat szoktak ugratni a nagyobb fiúk.
Berci felhajtott az enyhe lejtőn, és a dombtetőről kicsit riadtan pillantott le a meredekebb oldalára – de aztán elindult.
A lendület jó volt, simán feltekert a következő dombra, ahonnan legurulva egy deszkaugratón találta magát. Repült a levegőben.
– „Á... ez nagyon jó!” – rikkantotta, amikor a homokban földet ért.
Újra és újra végigment a pályán. Egészen addig, míg rá nem hajtott egy kőre. Karja megrándult, a bicikli irányt változtatott, és Berci a deszka mellett gurult le. Épp a csóványok között landolt.
– „Au, au, au...” – nyögte. Erre nem volt felkészülve.
Csupasz karjai éktelenül viszkettek. Senki nem látta, senki sem szólt rá. Anya sem vette észre – mire dél lett, a pirosság is elmúlt.
Csak Berci tudta, hogy a tilosban járt. És csak ő érezte, hogy valaki megfogta, mielőtt nagyobb baj lett volna. Talán a biciklinek sem lett baja – de tudta: őrangyala ott volt vele.
Máskor hallgat majd anyára, és nem megy a dombokra egyedül.
Aznap este, az esti imánál halkan hozzátette:
– „Köszönöm, őrangyalom, hogy vigyáztál rám. És segíts, hogy legközelebb ne csak bátor legyek… hanem szófogadó is.”