A Kis Csillag Fénye

A Kis Csillag Fénye.

A Kis Csillag Fénye

Réges-régen, amikor a Tejút csak egy ezüstös ecsetvonás volt az égbolt vásznán, élt egy kis csillag az édesanyjával az éjszaka bársonyos égi takaróján. A neve Csillácska, akinek ragyogása olyan volt, mint egy halk sóhaj: finom és tiszta.

Csillácska nagyon szerette az édesanyját Lunát, aki egy bölcs és melegszívű csillag volt. Minden este együtt táncoltak az égi orgona zenéjére, csillagporral rajzoltak spirálokat, és fényhintán ringatóztak. Ám bármilyen boldogok is voltak együtt, Csillácska lelkét egy apró árnyék takarta: egy vágyakozás.

A kis csillag sóhajtozva nézte a hatalmas, ragyogó csillagokat, akik szinte égették az eget a fényükkel. Ott volt például Orion Öve, aki mindig büszkén feszített, vagy a nagyképű Szíriusz, akit mindenki irigyelt. Csillácska szerette volna, ha ő is olyan fényesen ragyogna, hogy mindenki felfigyeljen rá.

De a nagy csillagok nem voltak kedvesek hozzá.

– Nézd már, megint pislákol a kis gyufaszál! – kacagott Trixi, az öntelt vörös csillag.

El ne fújja a szél! – gúnyolódott Mixi, miközben körbe ugrálta, hogy még jobban kiemelje Csillácska kicsiny voltát.

A kis csillag magába roskadt, fénye is alig pislákolt. Luna odasuhant hozzá, és gyengéden körülölelte sugarával.

– Drágám, tudod, mitől ragyog legjobban egy csillag?

– A nagyságától? – kérdezte Csillácska félénken.

– Nem. A szívétől.

De Csillácska nem értette ezt. Még.

Egyik éjszaka azonban valami furcsa történt.

A Föld nevű kis bolygón, amely alattuk keringett, vihar tombolt. Fekete felhők borították az eget, villámok szántották az égi mezőt, és a szél fákat tépett ki gyökerestül. A viharon túl, a városon túl, a macskaköves utcákon is túl, egy kicsinyke ház állt. Itt lakott Kicsi Kata, aki az ablakhoz lapult, szorosan ölelve egy rongybabát. Ijedten nézett ki a sötétbe, kereste a csillagok fényét. De az égi ragyogás eltűnt a felhők mögött.

Csak egy apró fény pislákolt messze az égen. Egy kis, szívből ragyogó csillag.

Csillácska.

Kata meglátta őt.

A kislány mosolyra húzta a száját, a szívében remény gyúlt.

Csillácska fénye elérte a Földet. Nem volt fényes, nem volt nagy. De átölelt egy gyermeket.

Ekkor értette meg Csillácska, hogy nem kell hatalmasnak lennie.

Nem kell mindenkit elvakítania. Elég, ha egyetlen szívhez eljut a fénye.

A vihar elcsendesedett.

A felhők elsodródtak, és a nagy csillagok újra előbújtak.

De valami megváltozott.

Most, ők is észrevették Csillácska fényét. Nem volt erős. Nem volt vakító.

De valahogy... melegebb volt, mint bármelyik másiké.

És ettől kezdve Csillácskát már senki sem csúfolta. Sőt, sok kis csillag nézett fel rá példaképként, mert ő volt az, aki valakiért világított.

Azóta rengeteg tél és nyár váltotta egymást.

Csillácska felnőtt, de a fénye megmaradt szelídnek. 

A ragyogása mesévé vált – és ha egy gyermek valaha fél a sötétben, csak nézzen fel az égre. Ott lesz Csillácska, aki emlékeztet minket: hogy nem a legnagyobb fény a legerősebb, hanem az, ami a szívből jön.

És ez a fény örökké él.