Szigfrid és a szentjánosbogárkák

Szigfrid és a szentjánosbogárkák.

Szigfrid és a szentjánosbogárkák

Szigfrid az iskolában nagyon gyorsan tanult. Éjjel nappal olvasott, nem is értette, hogyan élhetett eddig könyvek nélkül. Mindent tudni akart, ezért szabad idejében füzettel és könyvekkel a mancsában az erdőt járta. Figyelte a madárfészkeket, a méhek áldásos munkáját. Órákig nézte ahogy virágról virágra szállva gyűjtögették az édes nedűt

Mialatt figyelte őket egy fiatal méhecskére lett figyelmes. Túl sok virágport söpört a bibékről a kosarába. Fel akart röppenni, de bárhogy is rezegtette szárnyait, nem sikerült. Szigfrid azonnal tudta, hogy segítenie kell Méh Marcinak haza cipelni a kosárkát. Útközben történeteket meséltek egymásnak és barátok lettek. 

Már esteledett, amikor az ösvény két oldalán kis fényes valamik cikáztak mellette a levegőben. Ilyet még soha nem látott.

-Repülő lámpás? De a zümmögés honnan jön?  – motyogott magában.

-Hm…ha zümmög, akkor ez egy bogár. És ha világit, akkor ez egy lámpás bogár -csapott a homlokára.

Boldogan szökdécselt haza. Gyorsan el akarta mesélni milyen nagy felfedezést tett az erdei úton.

-Oh hát tudod, hogy mit láttál? - Szentjánosbogarat! – kiáltott a nővére. 

-Szigfrid nagyapó nagyon sokat beszélt róluk. Éltek régen tudós nyulak, akik összegyűjtöttek minden mondát Nyúlfalun innen és Nyúlfalun túl. Minden éjjel ragyogó fényük beragyogta az erdő ösvényeit, és a többi állat csodálattal nézte, ahogy táncoltak a csillagok alatt. Ezek a kis világító bogarak mindenkit lázba hoztak. Nagyapó azt mondta, hogy a szeretetet, és a reményt jelképezték.

-A szentjánosbogarak a villogó fények titkos nyelvén a nyár eljövetelét jelezték. 

Szigfrid mindent tudni akart róluk, igy miután a család apraja nagyja nyugovóra tért, kiszökött az erdőbe. Leült egy fa tövébe, maga mellé tette lámpását. Nem sokáig ült egyedül, mert kellemes szellő hátán megérkeztek a világító fenekű bogarak. Körbe, karikára, nyolcasokat rajzolva a levegőben. Lenyűgözte a lámpások játéka az éjsötét erdőben. Már tíz óra is elmúlt, Szigfrid és újdonsült barátai még vidáman fogócskáztak a fa körül. 

-Hé, ti mit rendetlenkedtek itt éjnek éjjelén?

-Dübörögtök, rikácsoltok, szégyelljétek magatokat!

-Tönkre tettétek a hálószobámat. - motyogott mérgesen Vakond Vilmos.

-Ejnye, gyerekek most az irodámban kell aludjak! –mondta szomorúan.

Vakond úr sokat dolgozott, hogy megóvja az erdő talaját. Az alagútjain keresztül szinte mindenkit ismert, mindenkihez kedves és barátságos volt. Szigfrid már hallott Vilmos bácsi történeteiről, ezért megígérte, hogy másnap segít új alagutakat ásni. Igy is tett. Cserébe csak azt kérte, hogy meséljen a lámpás bogarakról.

Tele volt kérdésekkel.

-Hol vannak napközben? Hol alszanak?

-A szentjánosbogarak járnak iskolába?

-Fogadok, hogy azt sem tudják, mi az az iskola?

-Akkor azt sem tudják, hogy két nap múlva kezdődik a tanítás!

Közben hazaért.

Nesztelenül beosont a szobájába, gyorsan átköltözött, bebújt az ágyba. Csak forgolódott, izgatott volt az újdonsült ismerősök miatt. Remélte, hogy barátai lesznek majd, és vidáman fogócskázhatnak esténkként. Majd végre elaludt. 

Álmában az erdőt járta a barátaival, fogócskáztak, vagy körbe ülték Vakond bácsit és tátott szájjal hallgatták a történeteit. Azt mesélte, hogy az egész univerzum igazsága az, hogy minden össze van kötve, akár egy gyönyörű pókháló.

-Soha nem gondoltam volna, hogy a pókhálók szépek lehetnek – kiáltott Szigfrid.

-Vilmos bácsi tessék mondani, a szentjánosbogarak minden este előjönnek amig csak élünk? - Talán megmutathatnám nekik, hogyan néz ki, amikor a levelek narancssárgává és pirossá válnak, és tollpiheként hullanak a földre. Vagy akár megmutathatnám, hogyan milyen a hótakaró a fű fölött.

-Örökre velünk maradhatnának? 

-Szigfrid te egy tiszta szívű nyuszi vagy- mondta Vakond Vilmos, miközben megsimogatta a buksiját. - lesznek majd napok, amikor nagyon hideg lesz. A bogarak faodúkba húzódnak a fagy elől. Ott vészelik át a telet.

-A fagyos napokon Vén tanár úr tanítja a fiatal bogarakat. -Megtanulják hogyan lehetnek az erdő hasznos tagjai - mondta nekik.  -A fényük nem csak dísz, hanem fontos jel is. Segít a többi állatnak tájékozódni az erdőben.

A fiatal bogarak izgatottan gyűltek össze az erdei odú iskolában, ahol megtanultak mindent, amit tudniuk kellett.

-Az első lecke arról szólt, hogyan kell világítaniuk. - Amikor sötét van, és az állatok nem találnak haza, a mi fényünk mutatja az utat -mondta Vén tanár úr.

-De mindig figyelnünk kell, hol és mikor világítunk, hogy ne zavarjuk meg az erdő nyugalmát.

-A második napon megtanulták, hogyan tisztítsák meg az erdőt.

-Különleges képességük volt: képesek voltak kis fénycsíkokat húzni a földön, amelyek nyomán a lehullott levelek, kis gallyak és egyéb hulladékok maguktól eltűntek. Így tartották tisztán az erdőt.

A harmadik napon az együttműködésről tanultak. Vén megmutatta nekik, hogyan dolgozzanak együtt más állatokkal, például a méhekkel, akik a virágokat porozták, és a hangyákkal, akik a földet tartották rendben.

-Mindenki hasznos az erdőben, és csak együtt tudunk harmóniában élni. Ezért segítünk egymásnak – mondta.

Hetek múltával a fiatal bogarak egyre ügyesebbek lettek. Már tudták, hogy mikor kell fényt adni, hogyan tisztítsák meg az ösvényeket, és hogyan segítsenek más állatoknak. Egyik este, mikor az erdő sötétségbe burkolózott, a kis bogarak először mutathatták meg tudásukat.

A fényeik vezették haza a baglyot, aki elvesztette a fészkét, ők tartották tisztán az ösvényeket, hogy a sünök akadálytalanul haladhassanak. Az erdő lakói hamarosan észrevették, hogy a fiatal lámpások nemcsak ragyognak, hanem hasznos tagjai is a közösségnek. Csodálattal nézték, hogy milyen sokat tanultak az iskolában, és mennyire segítőkészek lettek.

Vén elégedetten figyelte tanítványait, és így szólt: -A fény nemcsak azt jelenti, hogy ragyogunk. Az igazi fény az, amikor másokat is segítünk, és gondoskodunk az erdőről. Ti most már mind fényesek vagytok – kívül és belül is.

Így a szentjánosbogarak nemcsak az erdő csillagjai lettek, hanem annak hűséges védelmezői is, akik tudták, hogy minden kis tettük hozzájárul az erdő harmóniájához. Az erdő minden lakója büszkén nézett fel rájuk, tudva, hogy a legkisebb fény is nagy változást hozhat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a maga feladata a közösségben, és ha együttműködünk és felelősséget vállalunk, jobbá tehetjük a világot.