Szeplős barátok

Szeplős barátok.

Szeplős barátok

Meseföldön a Varázsligetben van az a játszótér, ahol a manó- és tündérgyerkőcök kedvükre játszhatnak, szórakozhatnak. Peti manó is itt töltötte a legtöbb idejét a nyári szünetben. Voltak ott barátai, de olyan manógyerekek is, akikkel nem szívesen találkozott, mert csúfolták őt. Pöttyös Petyának szólították, pedig Pöttöm Péter volt a becsületes neve. A sok szeplője miatt ragasztották rá ezt a csúfnevet.

Most is a padon ülve lóbálta lábait, mert az előbb megint csúfolni kezdte valaki. Hirtelen egy pöttyös labda gurult elé a bokrok közül. Hamarosan megjelent a gazdája is, egy vörös hajú, szeplős manólányka, akivel Peti még nem találkozott.

– Szervusz! Akarsz velem labdázni? – kérdezte a lányka. – Engem Karikás Katicának hívnak, és itt nyaralok a mamámnál. Te miért nem focizol a többi fiúval? Talán ügyetlen vagy?

– Szia, én Pöttöm Peti vagyok, de sokszor Pöttyös Petyának csúfolnak, amit nagyon nem szeretek. Mintha tehetnék a szeplőimről! – mérgelődött a manófiú.

– Ezt megértem, mert engem is sokszor csúfolnak a szeplőim miatt. Pedig a mamám azt mondja, hogy ettől olyan bájos a pofikám. Én hiszek neki. Neked is nagyon jól állnak a szeplők! De ne szomorkodj, gyere velem labdázni!

Petinek nem kellet kétszer mondani, felpattant és követte Katicát az éppen üres pályára.

– Leszek én a kapus – ajánlotta a lányka.

Azzal kezdődhetett a kapura rúgás. Peti jó focista módjára többször is gólt lőtt, de Katica is ügyesen megfogott pár labdát. A csere után megállapították, hogy mindketten jó focisták, így passzolgatásba kezdtek.

Ekkor jelent meg négy idősebb manógyerek a focipályánál, és csúfolni kezdték Petyáékat.

– Nézzétek a két pöttyöst, négy ballábuk van! Eleget koptattátok már a pályát, most mi következünk.

A szeplős kismanók jobbnak látták, ha távolabb mennek a csúfolódó csapattól.

– Gyerünk inkább a mászókára, Peti! Ne törődj vele, hogy mit mondanak. Egyik füleden be, a másikon ki! Ezt szokta nekem mondani a mamám.

Ezzel Peti is egyet értett, ezért a mászókák felé vették az irányt. A csúfolódó manók birtokba vették a focipályát és hangos kiabálással biztatták egymást a játékban. Egyszer csak egy fájdalmas kiáltásra figyeltek fel Petiék a pálya felől. A bokrok közül kukucskálva azt látták, hogy az egyik manó a pályán fekszik és hangosan jajveszékel, a társai pedig tehetetlenül ácsorognak mellette, majd egyik a másik után elillant a sérült mellől.

– Nézzük már meg, mi baja lett ennek a harcias manónak, akit a társai jól itt hagytak!

– Jaj, jaj, segítsetek, nem tudok a lábamra állni! – siránkozott a sebesült manó.

– Támaszkodj ránk, majd hazakísérünk! – ajánlotta Peti.

Így is történt, a segítőkész manócskák hazáig támogatták a sebesültet. Szerencsére a közeli Bogyó utcában lakott a fiú. Az anyukája hálásan köszönte a segítőknek, hogy hazahozták a fiacskáját. Benő manó – a sérültünk – pironkodva kért elnézést Petiéktől:

– Ne haragudjatok, hogy csúfoltunk és elzavartunk benneteket! Ha legközelebb focizni akartok, én nagyon szívesen fogok játszani veletek. Különben is láttam, hogy milyen ügyesen rúgtátok a pöttyös labdátokat.

Ennek örömére megittak egy finom málnaszörpöt, majd jókedvűen elköszöntek Benőéktől.