Százszorszép és Hancúr csodálatos barátsága

Százszorszép és Hancúr csodálatos barátsága.

Nem is olyan messze innen, ahol a dombok hátán árvalányhaj ringatózik, és a nap reggelenként selymesen simogatja a fűszálakat, volt egy farm. Olyan, amilyet csak a mesékben lát az ember. Lombok között megbújó fészerrel, pitypangos rét szélén legelésző kecskékkel, békésen totyogó récékkel. Élt közöttük egy különleges madár is, Százszorszép, a páva.

Százszorszép a nevét onnan kapta, hogy nem csak a kinézete volt lenyűgöző, hanem a lénye is. Amikor végigsétált az udvaron, úgy libegett, akár egy virágszirom a szélben. Ha pedig táncra perdült, a tollai olyan színekben ragyogtak, mint hajnali égen az első madárdal. Nem számított, hogy hányszor látták, századszorra is ugyanolyan ámulatot keltett. Hiszen Százszorszép mindig szép, akárhányszor is bontja ki a tollait.

A legjobb barátja egy vidám, örökké izgő-mozgó vadászgörény volt, akit mindenki csak Hancúrnak hívott. Hancúr mindig tele volt ötletekkel, kíváncsisággal, csínytevésekkel, és persze végtelen sok szeretettel.

Ám egy reggel másképp kelt a nap. A szél nem hozta magával Százszorszép reggeli táncát. A páva csak álldogált a fészer árnyékában, és szokatlanul csendes volt.

A farmon élő állatok értetlenül tanakodtak:

– Talán huzatot kapott a faroktolla! – tanakodott Rozmaring, a kecske, és fél szemmel a legszebb répáját próbálta Százszorszép elé tolni.

– Lehet, hogy elfáradt a sok táncolásban! – javasolta Dorka, a réce, és közben gyorsan belekortyolt az itatóvályúba.

– Biztos csak pihen. Majd holnap újra táncol – vélte Morgó, a lúd, aki egyébként is csak ritkán lelkesedett bármiért.

Hancúr azonban másként gondolta. Ő figyelte Százszorszép szemét, a mozdulatait. Meglátta a madárban azt a nesztelen szomorúságot, amit más nem vett észre.

Még aznap délután, mikor a többiek a fák alatt szundikáltak, Hancúr felszaladt a szénapadlásra, és kiáltott:

– Figyeljetek rám! Tudom, mi a baj! Százszorszép nem beteg, és a tolla is épp olyan ragyogó, mint mindig. Csak a szíve szomorú. És egy páva csak akkor táncol igazán szépen, ha boldog. Én… én felvidítom. Ígérem. Bízzatok bennem!

– Egy vadászgörény? Hogy tudna megvidámítani egy pávát? – morrant Morgó.
– Hát, ha valaki, akkor Hancúr! – vágta rá Dorka réce. – Ő már engem is megnevettetett!
– Az öröm nem jön csettintésre – szólt bele Zsófi néne, az öreg kecske, miközben lassan elrágcsált egy bodzalevelet. – De ha valaki igazán szeret, előbb-utóbb hazatalál.

És Hancúr belevágott élete eddigi legfontosabb küldetésébe.

Először egy dísztökből készített kalapot magának, és úgy táncolt körbe a farmon. Majd virágfüzért font vadvirágokból, amit Százszorszépnek szánt. Ezután – kissé kétségbeesve – szalmaszálakból kirakta a  „MOSOLYOGJ!” feliratot a porba, ám azt a kecskék nagyon gyorsan fel is falták. Kipróbálta, milyen érzés récemódra hápogni, pedig szörnyű utánzó volt, és hogyan lehet úgy ugrabugrálni, mint egy túl lelkes kisgida, ami persze elképesztően kifárasztotta szegény Hancúrt.

Mivel semmi sem segített Százszorszép jókedvén, a kis vadászgörény végső kétségbeesésében répákkal kezdett egyensúlyozni az orrán, miközben tyúktollakból készített palástban vonult fel és alá, mint egy karneváli főnemes, de úgy tűnt, bármivel is próbálkozik, minden cselekedete hiábavalónak bizonyul.

Mindezt némán figyelte Százszorszép.

Napok teltek el. És bár tollai továbbra is zárva pihentek, a szeme sarkában valami csillogni kezdett.

Egy hajnalon, mikor a világ még éppen csak ébredezett, Hancúr csendben odasomfordált Százszorszép mellé.

– Tudod, valójában nem is kell táncolnod – suttogta. – Én nem a színes tollaidért szeretlek, hanem azért, aki vagy. A barátod vagyok. Akkor is, ha hallgatsz, és akkor is, ha fáj. És ha egyszer újra táncolsz, ott leszek. De ha nem, akkor is.

Százszorszép sokáig hallgatott. Aztán egy leheletnyi mozdulattal megemelte a fejét. És mosolygott.

Másnap hajnalban a harmatos réten halk nevetés hallatszott. Az egyik pillanatban még csak egy szárny mozdult, majd aztán még egy. Végül lassan, akár egy kelyhét nyitó virág, Százszorszép tollazata is megmozdult. Először csak egy aztán kettő. Majd hirtelen az egész legyező kitárult, és a farm újra ragyogott.

Nem csak a színek miatt. Hanem azért is, mert egy szív újra vidám lett. És mert volt ott valaki, aki hitt benne.

Attól a naptól fogva Százszorszép újra táncolt, de most már nem azért, hogy mindenki lássa, milyen gyönyörű, hanem mert gondtalanul boldog volt. Hancúr és Százszorszép életre szóló baráti szövetséget kötött, amelyben megfogadták, hogy mindig kitartanak egymás mellett.