Rozi és Árva kalandja

Rozi és Árva kalandja.

A Magas-hegy lábánál húzódó falucska szélén álló házban élt szüleivel és „kutyájával” Farkas Rózsa Piroska. A Piroska nevet a nagymamája után kapta, de a családban és az iskolában csak Rozinak szólították. Sajnos voltak néhányan, akik gúnyolták a neve miatt – Piroska és a farkasnak csúfolták.

Az apuka erdészként dolgozott, de vadászni is szeretett a környék erdeiben. Évekkel ezelőtt egy vadászatán történt meg, hogy egy elárvult farkaskölyökre bukkant. Kezdetben egy elhagyott kutyakölyöknek gondolták, de az idő múlásával egyre inkább farkasformát öltött a kis kölyök. Az óvodás Rozi elnevezte a kis jövevényt Árvának. Néhány napi sírás után egyre csendesebb és bátrabb lett Árva. Ennek Rozi örült a legjobban, végre lett egy állandó játszótársa! Idővel a legjobb barátok lettek, ahová csak lehetett együtt mentek.

A faluba persze nem vitte magával Árvát a kislány, mert látta, hogy milyen félelemmel néznek rá a gyerekek, de még a felnőttek is. Rozi sokat kirándult édesapjával az erdőbe, hamar megismerte a fákat, növényeket, gombákat. Az apuka idővel egyedül is elengedte a kislányt egy kis gombaszedésre, málnagyűjtögetésre. Biztos volt benne, hogy gyermeke kiválóan elboldogul az erdőben, remekül tájékozódik és Árva mellett teljes biztonságban tudta.

Így történt ez egy kellemes nyári délelőttön is.

– Gyerünk, Árva! Indulunk málnát szedni. Ha szerencsénk lesz még szedret és áfonyát is találunk.

A farkas engedelmesen követte kis gazdáját. Rozi a hátára kapta a kis piros hátizsákját, kezébe fogta a piros kosarát és dúdolva indult az erdő irányába. Rövid gyaloglás után már látszottak is az illatozó málna- és szederbokrok. A finom illatokon túl azonban valami mást is érzékelt Árva. Hirtelen megtorpant, füleit hegyezte, majd futásnak eredt a málnás irányába.

– Vissza, Árva! Ide hozzám! – kiáltotta pajtása után a kislány.

Pár pillanat múlva azonban ijesztő morgás, vinnyogás, acsarkodás hallatszott a bokrokból. Rozi ijedtében egy öreg tölgy törzse mögé ugrott. Onnan figyelte a fejleményeket, ahogy Árva valakivel vagy valamivel nagy küzdelmet folytat. Szájtátva látta, hogy egy jól megtermett barnamedve kullog el vérző, sántikáló lábbal a sűrű erdő irányába.

– Árva, hol vagy, mi történt veled? – hívta ijedten „kutyusát” Rozi.  

A gazdi hangjára előbújt a bokrok közül panaszos morgással, véres fülekkel a farkas. Nyüszítve feküdt le Rozi lábai elé. A kislány hamar úrrá lett a rémületén, gyorsan előkapta kulacsát, és óvatosan locsolgatta vele Árva fejét.

– Gyere, kutyuskám! Nagyon bátor voltál, köszönöm, hogy elzavartad azt a nagy medvét. Menjünk haza, aztán majd apa elvisz a doktorbácsihoz!

A vigasztaló szavak és a simogatások hamar megnyugtatták Árvát, kissé fáradtan, sántítva követte gazdiját.

Otthon volt nagy ijedség, amikor Rozi beszámolt a történtekről. Az apuka gyorsan elővette az elsősegélydobozt, fertőtlenítette Árva sebeit. Aztán már nyúlt is a puskája után:

– Ha tényleg medve volt, akkor riasztanom kell a kollégáimat. Rövid telefonálgatás után már indult is a málnás felé. Egy óra múlva pedig már haza is érkezett a medvelesről.

– Igazad volt, kislányom! A medvét nem láttuk, de a nyomait igen. Hogy van a mi kis hősünk? – fordult Árva felé a gazda. – Beszéltem az állatorvossal, vár bennünket. Jöhetsz te is, Rozikám!

Az állatorvos alaposan megvizsgálta Árva sérüléseit, megtisztította, összevarrta a sebeket. A farkas jól tűrte a beavatkozásokat, hiszen kis gazdája simogató kezei nagyon megnyugtatták.

A faluban gyorsan híre ment, hogy az erdészék házifarkasa milyen hősiesen megküzdött egy medvével. A csúfolódó gyerekek sem bántották többé Rozit, inkább irigyelték a farkasa miatt. Sokat kérdezgették a kislányt Árva szokásairól. A bátrabbak még meg is látogatták őket, a legbátrabbak megsimogatták Árva buksiját. Lassan a farkas is megszokta a többi gyereket. Így aztán Rozinak egyre több játszótársa lett, akiket Árva is szívesen látott az erdészház udvarában.