Róka Rómeó és az ő Júliája – Erdőszéli tragikomédia egy bundányi szerelemmel

Róka Rómeó és az ő Júliája – Erdőszéli tragikomédia egy bundányi szerelemmel.

A sűrű, mohos erdő mélyén, ahol a fák suttogása ősi titkokat őriz, élt Rómeó, a vörös bundájú róka, ravasz és gyors, aki mindig is kívülállóként élt a saját falkájában, mert nem érdekelte a tyúkok utáni hajsza, sem a versengés a legjobb odúért. Ő inkább a csillagokat figyelte, és verseket írt a fák kérgébe.

Egy éjjelen, mikor a telihold ezüstös fénye bevilágította az erdőt, találkozott Júliával – egy farkas lánnyal, akinek a szeme olyan volt, mint a téli égbolt: mély, tiszta, és veszélyesen szép. És Júlia nem volt akárki: a farkas falka vezérének lánya, akit harcra és uralkodásra neveltek. De ő titokban verseket olvasott, és arról álmodozott, hogy egyszer elhagyja a falkát, hogy megtalálja a saját útját. És Rómeónak a találkozástól kezdve a szíve gyorsabban vert, valahányszor meglátta Júliát. És az még inkább fokozta szerelmi vágyát, amikor megtudta, hogy Júlia nem akárki: bölcsessége és bátorsága messze földön híres, még a baglyok is tanácsot kértek tőle telihold idején.

A róka és a farkaslány találkozása sorsszerű volt. Egy eltévedt bagoly hozta össze őket, aki mindkettőjüknek ugyanazt a kérdést tette fel: „Miért keresitek a Holdat, ha egymás fényei lehettek?”

És innentől kezdve minden éjjel találkoztak a Nagy Sziklánál, ahol a farkasok üvölteni szoktak. De ők nem üvöltöttek. Titkokat, álmokat, és egyre mélyülő szerelmet suttogtak. Ám a farkas falka nem nézte jó szemmel, hogy Júlia egy rókával találkozik. A rókák pedig nevetségesnek tartották, hogy Rómeó egy „farkasba habarodott” bele. A két világ közötti feszültség egyre nőtt, mígnem Rómeó és Júlia úgy döntöttek: elindulnak együtt, hogy megtalálják azt a helyet, ahol nem számít, ki milyen bundát visel – csak az, hogy mit rejt a szív.

A Nagy Szikla esküje

A Nagy Szikla tetején, ahol a farkasok szoktak üvölteni a Holdhoz, Júlia és Rómeó titokban találkoztak. A szikla alatt a fák sűrű lombjai elrejtették őket a kíváncsi szemek elől. Júlia hozott egy kis darab szárított húst, Rómeó pedig egy halat, amit a patakból fogott ki.

„Ha a világ nem fogad el minket,” mondta Júlia, „akkor építsünk egy új világot.”

Rómeó bólintott, és a szikla tetején, a holdfény alatt, megfogadták egymásnak: nem számít, mi történik, együtt maradnak. A szikla repedéseibe beillesztettek egy szerencséthozó csirkecsontot, amit együtt választottak ki — ez lett a szerelmük szimbóluma.

A falkák haragja

De a szerelmük nem maradt titokban. Egy fiatal farkas, Júlia féltékeny unokatestvére, megleste őket, és másnap reggel jelentette a vezérnek: „Júlia egy rókával találkozik. Egy rókával! Ez szégyen a falkára!” A farkas vezér dühe olyan volt, mint a vihar: gyors, hangos és pusztító. Júliát bezárták az odú mélyébe, hogy „megtisztuljon” a rókás gondolatoktól. Rómeó pedig, mikor megpróbált közelebb menni az övéihez, még a rókák is elfordultak tőle. „Miért választanál egy farkast, amikor itt vagyunk neked?” – kérdezték. Rómeó nem válaszolt. Csak a szerencséthozó csirkecsontra gondolt, és Júlia szemére, ami olyan volt, mint a téli égbolt.

A szarvas tanácsa

Az erdő bölcse, egy öreg szarvas, aki már három generációnyi viszályt látott, meghallotta a szerelmesek szívszorító történetét. Egyik éjjel felkereste Rómeót, és így szólt:

„A bundátok különbözőek, de a szívetek dobbanása ugyanaz. Ha valóban szereted Júliát, ne harcolj a falkák ellen — mutasd meg nekik, hogy a szeretet nem veszély, hanem gyógyulás.”

Rómeó megfogadta a szarvas tanácsát és elhatározta, hogy nem menekül el. Inkább megszervezi az első „Erdő Ünnepet”, ahol minden állat — róka, farkas, borz, bagoly, mókus — együtt ünnepelhet. És ott, mindenki előtt, Júliával együtt elmondják a történetüket.

A hír futótűzként terjedt az erdőben: Róka Rómeó és Farkas lány Júlia meghívót küldtek minden élőlénynek, kicsinek és nagynak, ragadozónak és növényevőnek, hogy részt vegyenek az első Erdő Ünnepen. A meghívó nem volt más, mint egy levélre írt vers, amit a szél sodort szét minden irányba:

„Ha a bundád más, de a szíved tiszta, gyere velünk, ahol a béke nyitja az új ösvényt, hol nincs már harag, csak tánc, meg dal, és szívből fakadó szavak.”

A Nagy Szikla körül kíváncsian gyülekeztek az állatok. A baglyok mécseseket hoztak, a mókusok dióból faragtak kis szobrokat, a borzok mézes süteményt sütöttek, és még a medvék is hoztak egy hatalmas fatönköt, amiből dob lett az ünnepi zenéhez.

És ekkor Rómeó és Júlia kéz a kézben előléptek. A farkasok először morogtak, a rókák feszengtek, de a két fiatal nem hátrált meg. Rómeó elővette a szerencséthozó csirkecsontot, és magasra emelte:

„Ez a csont a mi eskünk. Nem a múltat akarjuk elfelejteni, hanem új jövőt építeni. Együtt.”

Júlia pedig így szólt:

„A farkas bennem harcos, de a szívem már békés. A szeretet nem gyengeség, hanem bátorság.” Erre nagy csend lett. Majd egy kis nyúl elkezdett tapsoltni. Aztán egy bagoly egyetérzően huhogott. Végül a farkas vezér előrelépett, és letette a saját nyakláncát a csirkecsont mellé.

„Ha a szeretett lányom ezt választotta, akkor nem állok az útjába. Legyen ez az ünnep a béke kezdete.” És ekkor kezdődött az igazi ünnep. A medvék doboltak, a mókusok táncoltak, a rókák és farkasok együtt énekeltek. A csillagok fényesebben ragyogtak, mint valaha, mintha az ég is áldását adta volna a szövetségre! Itt a vége fuss el véle!