Platón bolygó jövője

Platón bolygó jövője.

Platón bolygó jövője

Volt egyszer egy messzi-messzi galaxisban egy különleges bolygó, amit úgy hívtak, Platón. Ezen a bolygón csak gyerekek éltek. Nem voltak felnőttek, nem voltak szabályok, csak nevetés, játék és álmok. A házak színesek voltak, és a hinták sosem álltak meg. A legvarázslatosabb azonban a bolygó szívében álló város volt, Csillagfényváros, mely csillogott éjjel-nappal. 

A város szélén, az utolsó, kupolás házban lakott két testvér: Tomi és Timi. Ikrek voltak, de míg Tomi a kalandokat kereste minden pillanatban, Timi inkább csendben álmodozott és rajzolt. Esténkként, felmásztak a házuk üvegkupolájára, és a csillagokat nézték.

-Nézd csak azt a csillagot ott! - mutatott Tomi egy különösen fényes pontra.

 -Olyan, mintha integetne!

-Talán hív minket - suttogta Timi.

Hirtelen egy fénycsík suhant végig az égbolton, és egy szikrázó gömb landolt a kertjük közepén.

Az űrhajó halkan zümmögött, mint egy mélyen szuszogó álom. A testvérek ámulattal néztek körül, amikor az ajtó finoman kinyílt, és egy magas, ragyogó ruhát viselő lány lépett be. Bőre szinte világított, haja mintha csillagporból lett volna, és szemeiben az egész galaxis tükre csillogott.

-Üdvözöllek benneteket - mondta lágy hangon.

-Zizi vagyok, a fényjáró kapitánya.

-Messziről jöttünk, - folytatta Zizi, miközben közelebb lépett, - azzal a küldetéssel, hogy felfedezzük az emberiség múltját és jövőjét. Olyan gyermekeket keresünk, akik még képesek hinni abban, amit mások lehetetlennek neveznek. Azt hallottuk, hogy ti ilyenek vagytok.

A testvérek szeme elkerekedett.

-Mi? Az emberiség jövője? - kérdezte Timi félénken.

Zizi bólintott.

-A múltat tanulmányozzuk, hogy megértsük, hogyan felejtették el az emberek az álmodozás erejét. A jövőt pedig azért kutatjuk, hogy újra felélesszük bennük. Csatlakoztok hozzánk az utunkon?

Tomi nem habozott. - Igen! - kiáltotta. - Timi?

-Ha együtt megyünk, akkor bárhova.

-Üdv a fedélzeten, gyerekek. Az utazás most kezdődik - mondta Zizi mosolyogva.

És abban a pillanatban a fényjáró szelíden felemelkedett. A csillagok táncoltak körülöttük, mintha régóta várták volna, hogy Tomi és Timi végre megérkezzenek.

Az űrhajó egy halk pendüléssel áttörte az idő szövetét.

A csillagok eltűntek, és helyüket a forró napfény és a végtelen sivatag aranyló hullámai vették át.

A hajó lassan ereszkedett lefelé, majd puhán landolt egy oázis szélén, nem messze három monumentális piramistól, amelyek úgy magasodtak az ég felé, mint akik az istenekkel beszélgetnek.

Tomi és Timi tágra nyílt szemekkel léptek ki a fedélzetről. Forró homok süppedt a lábuk alatt, a levegőben füstölők illata keveredett a frissen sült kenyér és virágzó datolyapálmák illatával. A háttérben rabszolgák és építőmesterek dolgoztak, követ emeltek, homokból és kőből született templomokat építettek, miközben titokzatos dallamok úsztak a levegőben.

Zizi kapitány mosollyal figyelte, ahogy a testvérek felfedezik a múlt világát.

Egy kisfiú sietett eléjük, barna bőrét nap csókolta, haja rövidre vágott, szemében kíváncsiság csillogott.

-Sziasztok! A nevem Sam! - mondta vidáman.

 -Ti nem vagytok idevalók, ugye?

-Nem egészen. Időutazók vagyunk - nevetett Tomi.

-Az meg mi? - kérdezte Sam kuncogva.

-Gyertek velem! Megmutatom, hogyan írjátok le a neveteket hieroglifákkal!

Sam bevezette őket egy nyitott, árnyékos oszlopcsarnokba, ahol a falakat rejtélyes jelek borították. Kinyitott egy agyagtáblát, és rajzolni kezdett. Először egy madarat ez volt a T, aztán egy félkör alakú formát az O-t, majd egy hullámot az M-t. Timi izgatottan figyelte, ahogy az ő neve is életre kel a falon. Minden egyes jel egy kis varázslatnak tűnt. 

Zizi egy régi papiruszt talált, rajta egy ősi üzenettel:

„Az idő folyásában minden gyermek álma eljut a jövőbe. Aki emlékszik a múltjára, megérti a jövőt.”

Ez volt az első igazi tanítás, amit az utazásuk során kaptak.

Mikor elérkezett az idő, hogy búcsút vegyenek, Sam a nyakából levett egy kis, kőből faragott amulettet, és Tomi kezébe nyomta.

-Emlékezzetek ránk. És ne hagyjátok, hogy a világ elfelejtse, honnan jött.

A testvérek visszaléptek az űrhajó fedélzetére, szemükben könny csillogott, de szívükben lángolt a kíváncsiság.

Miután a múlt legnagyobb titkait megismerték, elcsendesedtek a vezérlőteremben.

-Most nem vissza, hanem előre megyünk, - mondta Zizi halkan, megtörve a csendet.

-A jövőbe. Egy világba, amit még senki sem látott. Egy világba, amit mi együtt formálunk.

Az űrhajó elindult. Átszelte a tér és idő legmélyebb rétegéit, mígnem egy olyan helyre érkezett, ahol az ég alatt lebegő kertek ringatóztak, az utakon hangtalanul suhantak kristálykabinos járművek, és a levegő tele volt a természet illatával.

Tomi és Timi csodálattal néztek körbe. A házak együtt lélegeztek a fákkal. Az iskolák lebegő gömbök voltak, ahol a gyerekek a világ bármely pontján tanulhattak, miközben madarak szárnyán repültek a valóság és a képzelet határán.

De hamar rájöttek, hogy ez a világ nem tökéletes.

Az emberiség történetének képeit látták a felhőkben. - Felmelegedés, katasztrófák, majd lassú gyógyulás. Tomi szeme megakadt egy képen, olvadó gleccserek, elsivatagosodott városok.

Egy jövőbeli lány, Líra, hozzájuk lépett.

-A jövő nem attól függ, hogy mit építünk- szolalt meg - hanem hogy hogyan gondolkodunk egymásról. Ha képesek vagytok szeretni, megérteni, elfogadni akkor gyerekek világa megmarad. Egy apró, fénylő kockát adott a testvérek kezébe. Benne egy mondat lüktetett:

„A jövő nem megtörténik - hanem miattad történik.”

Tomi és Timi megérezték, hogy minden játék, minden vita, minden új ötlet, amit megosztanak - mind része egy nagyobb történetnek.

Mielőtt visszatértek volna saját idejükbe, még egy utolsó pillantást vetettek a jövő városára. A házak színeit, a fák susogását, az emberek arcán tükröződő reményt – mind örökre magukkal vitték.

Az űrhajó csendben visszatért a kupolás ház melletti kis tisztásra. A hold fénye ezüst csíkokban mosta el a fák közötti rést, ahonnan nemrég még elindultak.

Tomi és Timi kiléptek a hajóból. Cipőjük alatt ismerős föld roppant, a levegő ismerős volt - és mégis: minden másnak tűnt.

A hajó felzúgott, majd egyetlen fényvillanással eltűnt az égen – nem maradt utána más, csak egy halvány, aranyló csík, mint egy kívánság.

A kupolás házban minden pontosan úgy volt, ahogy hagyták. Mégis, amikor reggel felébredtek, valami megváltozott. Timi a naplójába, az első oldal aljára ezt írta:

„A világ nem attól változik meg, hogy máshová megyünk – hanem attól, hogy máshogy térünk vissza.”

A testvérek ezentúl másképp néztek a bolygóra, ahol csak gyerekek éltek. Elkezdtek történeteket mesélni. Kérdéseket tettek fel. Barátokat hívtak estére csillagokat nézni, és együtt képzelték el, milyen világot fognak építeni - együttérzéssel, kíváncsisággal és bátorsággal.

És amikor néha újra felnéztek az égre, mintha egy-egy csillag hunyorogva visszakacsintott volna.