Pedro és malackája Pepita

Pedro és malackája Pepita.

Katalóniában járunk, ami Spanyolország nyugati szélén található. A katalánok egy kisebbség, akiknek pezsgő városaik vannak, virágzó kertészetük, és szorgalmas polgáraik. Itt lakott Manuel, akinek a vásárcsarnokban egy nagy forgalmú hentes üzlete volt. Az üzlet standján lógtak az illatos kolbászok, sonkák és hurkák. Kolbászból tizenhat félét árult, hurkából nyolcfélét, úgymint, fehéret, borsosat, májasat. Manuel a fiával sokszor talált ki új recepteket, még csokoládés kolbászt is készítettek, de a végeredmény, nem tetszett nekik, így nem vették fel a bolt kínálatába.

De Manuel nemcsak hentes volt, hanem igazi állatbarát, pontosabban disznó barát. A háza mellett, elkerített egy nagy ligetet, amiben a saját maga által kitenyésztett disznói szaladgáltak. A négylábúak, barna színűek voltak, nem nőttek gyorsan, és ízletes húsuk volt. Gazdájuk, majdnem minden nap kiült hozzájuk, és nézte őket. Havonta egyszer a farmon, bemutatót tartottak. Ilyenkor megjelent a környék apraja nagyja, és Manuel a feleségével körbevezette a látogatókat, akik megszemlélték az állatokat, és gyönyörű, picuri kismalacokat simogathattak. Egy ilyen rendezvényen tűnt fel Pedro az anyukájával, aki tíz éves volt. Annyira tetszett neki a bemutató, hogy ettől fogva, Manuel birtoka felé ment haza az iskolából. Délutánonként megállt a kerítés előtt, fogta a rácsait, és fejét hozzá támasztva bámulta a disznókat.

Egyszer mikor Manuel ott ült szeretett, barna jószágai között, megpillantotta a kisfiút. Halványan emlékezett rá, hogy talán járt nála az egyik bemutatón. Látta Pedro elragadtatott arckifejezését és behívta magához.

-Szervusz!

A kisfiú ijedten nézett.

-Gyere be! Van kedved megetetni velem őket?

A kisfiú szégyenlősen bólogatott.

-Akkor gyere! Elkél a segítség!- mosolygott rá az idős ember.

Manuel előhozta az állati eledelt. Aznap kukoricát, és konyhai hulladékot kaptak, mint például krumpli maradékot. A kisfiú leült Manuel mellé. A disznók egy kicsit elhúzódtak, mert még nem ismerték Pedrot, de nem féltek túlságosan, hiszen látták, hogy az új jövevény, egy kisfiú. A gazda és Pedro beszélgetni kezdtek. S attól fogva, többször is egy héten. Manuel néha a vásárcsarnokban is látta a srácot, de mindig egyedül volt.

Manuel és családja, havonta nagy sütögetéseket tartott, ahová meghívták a barátaikat is. A gazda ezúttal elhívta Pedrot, és annak családját. Pedro az anyukájával élt együtt és a nagymamájával egy kis lakásban. A kisfiú szülei elváltak, az édesapa Madridban lakott. Mikor megsültek az illatos grill nyársak, bepácolt tarják, és fűszeres kolbászkák, nekiláttak az evésnek. Majd az asztalra kitűnő spanyol borok kerültek, és a meghívottak beszélgettek.

- Olyan jó, hogy ilyen sokat törődik a kis unokámmal!- szólt Filomena, Pedro nagymamája.

- Nagyon értelmes kisfiú.

- Köszönöm. Csak sokat van egyedül, olyan,mint a férjem egyik barátja.

- Hogy érti ezt? - kérdezte Manuel.

-  A férjem barátja, Alvarez,és annak egy társa, fűrész telepet akart nyitni, és bútor restaurálással foglalkozni. A társ elment Madridba megvenni a gépeket, de végül üres kézzel jött haza, és a pénz sem lett meg. Így Alvarez pénz nélkül maradt és az álma sem teljesedett. Sokáig búslakodott, és elveszítette az emberekben a bizalmát. S örökösen azt hangoztatta, hogy nem szabad senkiben sem megbízni, mert akkor elárulnak.S Alvarez régebben sokat vigyázott Pedrora. Manuel végig figyelmesen hallgatta a történetet, és végre megértette, hogy miért van mindig egyedül a kis srác. Pedro ugyanis, ha valaki barátkozott vele, egy bizonyos idő után, már nem engedte közelebb magához a másikat. Bár maga sem vette észre, de követte Alvarez tanácsát, miszerint mindenki áruló. S a barátságai nem mélyültek el. Sőt előbb utóbb, szétszakadtak. Ám most Manuel mellett Pedro jól érezte magát.Egy nap, különös dolog történt.

-Manuel! Manuel!- kiabált torkaszakadtából Juanita, a gazda felesége.

Mivel nem érte el a hangja a férjét, felhívta telefonon.

- Gyere már! Sergio hozott egy ma született malacot. Azt mondta, hogy nem akarta elaltatni, inkább elhozta neked. Hiszen tudja, hogy te milyen nagy állat barát vagy.

- Megyünk!

S Manuel és Pedro, aki éppen ott volt, a ház előtt termettek. Egy dobozban volt egy picuri malac, ájultan feküdt. Egyik lába csúnyán megharapva lógott pici teste mellett. Kis hátán gennyes sebek éktelenkedtek. Manuel, tűt és cérnát hozott, a cérnát vodkába áztatta, így fertőtlenítette. Az állatkát a térdére fektette és a malacka lábát, visszavarrta. Utána finom, meleg kecske tejjel megszoptatta. Az állat kölyök annyit evett, hogy óriási, görögdinnye nagyságúra nőtt a hasikája. Manuel attól félt, hogy már kipukkad, és mégis elpusztul. Majd a hátát kamilla teával megmosogatta. Manuel készített egy helyet az ólban az állatkának. Megtöltött két palackot langyos vízzel, ráterített egy pulóvert, és a malackát arra fektette. Mikor később ránéztek a szegény párára, úgy aludt, mint a bunda, hallották, ahogyan hangosan horkol.

- Pedro ez lesz a te kismalacod, jó? Segítesz felnevelni?

- Igen!

-S milyen nevet adsz neki?

- Pepita!

- Nagyon szép név. Holnap, ha eljössz, együtt ismét megetetjük, jó?

- Jó. –helyeselt a kisfiú.

S attól a naptól kezdve Pedro minden nap meglátogatta az ő saját kismalacát. Otthon az anyukájának minden konyhai hulladékot el kellett tennie Pepita részére. Egy nap mikor arra járt Sergio, aki a malackát hozta, elámult.

- Manuel ne mond már, hogy abból a vakarcsból ez a disznó lett?

- De bizony. S van neki egy kis gazdája is!

- Nahát!- ámuldozott tovább Sergio.

Mert Pepita napról napra nőtt, és szebb lett. Míg végül rá sem lehetett ismerni az egykori kis nyomorult állatkölyökre. S ahogy Pepita kiszépült, éppen úgy ahogyan egy hernyóból pillangó válik, Pedro szívében is kezdett lassan kifejlődni a bizalom virága. Mert látta, hogy még egy kis szegény pára is micsoda segítséget kaphat valakitől. Manuel szeretetből megmentett egy kis négylábút, gondozta, etette és ápolta. S ez Pedro gondolkodását megváltoztatta. S elkezdett az öregemberben megbízni. Míg egy nap, Pedro elhívta Pepitához egy iskolai társát, Juliot, akivel már hármasban játszottak Pepitával. A disznó mindenhová árnyékként követte Manuelt, és Perdrót is.

Pedrónak végül sikerült barátságot kötnie. Három cimborája is volt neki, Manuel, Pepita és Julio. Julioval sokat bicikliztek, úsztak a tengerben, vagy narancsfára másztak, és a lédús gyümölcsöt ették, ami végig csorgott a kezükön. De sokat játszottak Pepitával is, aki boldogan ugrabugrált a két kis fiú körül.