Panka és a hangtalan nap

Panka és a hangtalan nap.

Panka és a hangtalan nap

Aznap reggel minden más volt az erdőben.      A patak csak halkan csordogált, mintha fáradt lenne. A madarak nem csicseregtek, csak ültek a faágakon, szótlanul. A levelek sem zizegtek, és még Simi, a kis süni tüskéi sem csilingeltek úgy, ahogy szoktak.

Panka a tisztás felé sétált. A talpa alatt nem reccsent ág, nem rezzent bokor. Csak a csend. Mély, hosszú, furcsa csend.

Nem sokkal később megérkezett Zizi is. A mindig vidám, fecsegős kis mókus most csak leült Panka mellé, és maga köré tekerte a farkát. Nem szólt semmit. Csak nézett maga elé.

Aztán megjelent Samu is, lassan, a maga kis teknőstempójában. Megállt, leült, lehajtotta a fejét.

Simi volt az utolsó. Ő sem csilingelt. Csak bólintott. Mintha a csend is egy nyelv lenne, amit most mindenki beszél.

– Mi történt? – kérdezte végül Panka halkan.

– Nem tudom – felelte Zizi. – Mintha elment volna a hangunk.

Csend.

– Talán... valaki hiányzik – mondta halkan Samu.

– Vagy valami történt, amit nem mertünk elmondani – tette hozzá Simi.

Ekkor Panka eszébe jutott valami. Egy régi mondat, amit egyszer Bubi, az öreg bagoly mondott neki:

„A csend nem mindig félelmetes. Néha csak vár arra, hogy végre meghallgassuk.”

Panka felállt. – Gyertek. Visszamegyünk a Lélek Tisztására.

A tisztás üres volt, de mégis meleg. Mintha valaki már várt volna rájuk.

Leültek a fűbe, körbe. És csak ültek. Hosszú percekig. Senki nem szólt.

Aztán Taru, a kis róka, lassan előlépett a bokrok mögül. Csendesen, de nem félénken.

– Én... nem tudtam, hogyan szóljak hozzátok. Mert annyi mindent tartottam magamban. Hogy engem nem fogadtak el. Hogy más vagyok. Hogy csendes vagyok.

A többiek csak néztek rá. Nem szóltak, de... mosolyogtak.

Panka odasétált hozzá. Megfogta a mancsát.

– Nem baj, ha nem mindig beszélsz. Itt vagy. És mi hallunk téged. Akkor is, ha nem szóval mondod.

Ekkor Zizi elővette egy kis dióhéjat. – Néha én is csak hadarok, mert félek, hogy nem hallanak meg.

Simi bólintott. – Én meg néha túl halk vagyok.

Samu így szólt: – Én meg néha túl lassú. De most végre… nem baj.

És ahogy ott ültek, egymásra figyelve, a csend elkezdett megváltozni.

Nem múlt el, csak... más lett.

Olyan csend lett, ami összeköt. Ami alatt meg lehet hallani a másik szívét.

Az első kis madárfütty is megszólalt. Aztán még egy. A szél felkapta a leveleket, a fák megzizzentek. A patak újra csobogott.

És akkor, egészen halkan, Panka énekelni kezdett.

Nem volt dallama. Nem volt szövege. Mégis mindenki értette.

Mert ez a dal nem a fülnek szólt, hanem a szívnek.

És Taru is énekelt. Először csak suttogva, aztán egyre bátrabban. És nem számított, hogy szép volt-e. Csak az, hogy végre megszólalt

Azóta, ha az erdőben valaki csendben van, senki nem sietteti. Nem kérdezi, miért nem beszél.

Mert már mindenki tudja:

A csend is lehet beszélgetés. Csak másképp kell hallgatni.

És az erdő lakói megtanulták, hogy a csend nem mindig a magány jele, néha csak arra vár, hogy valaki meghallgassa. Hogy a kimondott érzések erőt adnak, és hogy a hangunk – akár halk, akár erős – mindig értékes, ha szívből jön.

Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj utána!