Levendula hercegnő

Levendula hercegnő.

            A félsziget lustán nyújtózott a tengerbe. A hullámok lágy morajlás kíséretében három oldalról csapódtak a partjainak. Az égbolton ragyogott a napsugár, narancssárga fények játszottak a víz felszínén.

            Távolabb, a szárazföld belsejében csodaszép apró, kék virágok nyíltak. Ezrével sorakoztak egymás mellett, és olyan magasra nőttek, hogy éppen derékig értek annak a kislánynak, aki minden nap közöttük sétált. Hosszú, barna haja selymesen omlott a vállára, zöld szeme csillogott, mint a drágakő, rózsaszín ruhája libbent, ha lágy tengeri szellő fújdogált. Néha megállt, és egy zöld levélkét szétmorzsolt az ujjai között, majd mélyen beszívta az ilyenkor felszabaduló illatot. Ettől mindig jó kedvre derült, mert nagyon kellemesnek érezte. Egyik ilyen alkalommal mosolyogva tekintett a tenger felé, amikor észrevette, hogy egy kis csónak hánykolódik a vízen.

Kimegyek a partra, és megnézem, hogy ül-e benne valaki – gondolta, és sietve elindult. A magasra nőtt növények szétnyíltak előtte, így akadály nélkül haladhatott előre. Amikor a partra érkezett, a hullámok már kivetették a csónakot a szárazföldre. Belekukkantott, és látta, hogy üres. Körülnézett, és észrevette, hogy kicsit távolabb, a homokban egy fiú hever. Odaszaladt, és leguggolt mellé.

– Szomjas vagy? – kérdezte, de a fiú nem felelt.

– Nagyon tűz a nap, próbálj talpra állni! – kérte, de választ nem kapott. Kivett a ruhája zsebéből egy vízzel telt kis palackot, és egyik kezével az idegen feje alá nyúlt, a másikkal pár cseppet a szájára csepegtetett. A vízcseppek úgy gördültek le a földre, mint a gyöngyök. A kislány attól tartott, hogy a csónak utasa annyira kimerült, hogy nem bír talpra állni többé. Aggódó tekintetettel nézett rá, és közben azon gondolkodott, hogy hívhatna segítséget. A kunyhó, amelyben lakott olyan messze állt, hogy oda nem hallatszott volna el a kiáltás, otthagyni pedig nem szerette volna a fiút. Eszébe jutott, hogy mindig van a zsebében egy szál kék virág, kivette onnan, és összemorzsolt egy levélkét, majd ujjait a fiú orrához emelte.

– Ettől jobban leszel! – suttogta, éppen úgy, ahogy a nagymamájától hallotta a kiskunyhóban, ahol éltek.

Az idegen pillái megrebbentek, és lassan ráemelte a tekintetét a kislányra.

– Levendula hercegnő! – szólt alig hallhatóan. A kislány gyorsan adott neki vizet, és néhány korty után a fiú erőre kapott.

– Hosszú utat tehettél meg! Gyere velem, pihenj meg nálunk! – szólt a kislány.

A fiú sötétbarna tekintetébe és erős karjaiba lassan tért vissza az erő, ezért nem vitatkozott, hanem elindult a kislány nyomában. Az út a magasra nőtt kék virágok, a levendulák között vezetett el.

– Álljunk meg egy percre! – kérte az idegen.

– Elfáradtál? – kérdezte a kislány.

– Nem, de szeretnék itt egy kicsit leülni! – mondta a fiú, és úgy is tett. A kislány lekuporodott mellé, és beszélgetni kezdtek.

– Biztosan kíváncsi vagy arra, hogy honnan érkeztem. Ideje mesélnem róla. Távol innen, egy zöldellő szigeten állt az otthonom. Tűz ütött ki rajta, amíg lehetett, addig oltottuk, de annyira elterjedt, hogy már nem volt mit tenni, menekülőre fogtuk. A kisgyerekeket, a nőket és időseket hajókra ültettük, és útnak indítottuk. Én utolsónak maradtam, és már nem fértem el egyiken sem, ezért azzal a csónakkal indultam útnak, amelyet láttál itt a félszigeten heverni. Napok óta eveztem, és amikor megláttam ezt a földnyelvet, erre vettem az irányt. Egy tengeri szörny azonban észrevett, és le akart húzni a mélybe. A két evező volt a fegyverem, azzal harcoltam ellene. Győztem, de nagyon kimerültem, és a viaskodás közben elvesztettem az evezőket is. A szél sodort erre tovább, de a part közelében felborult a csónak, és úsznom kellett. Több napja nem ettem, nem ittam, nem pihentem, ezért amikor rám találtál, már csak pislogott bennem az élet. A kedves szavak, a levendula illata, és a pár csepp víz adta vissza az erőm – mosolyodott el a fiú.

A kislány arca elkomolyodott a történet hallatán.

– Leégett az otthonod? Elszakadtál a családodtól? – sóhajtotta. – Maradj nálunk, majd mi gondoskodunk rólad! – kérte a kislány.

A fiú bólintott, majd mindketten útnak indultak. Hamarosan megérkeztek. A kunyhó szerényen állt egy gyümölcsfákkal tele kert közepén. A nyitott ajtóban egy idős asszony állt, a kislány nagymamája. Aggódva várta az unokáját, hiszen máskor ilyenkor már vissza szokott érni a levendula mezőről.

– Mi történt, kicsim? – lépett közelebb, amikor észrevette őket. A kislány sietve elmondta, hogyan került a fiú ide. A nagymamája a vendégszobában megvetette az ágyat, a vacsorához még egy tányért rakott, és mire beesteledett, már az asztalnál ülve beszélgettek.

– A szüleid nem itt laknak? – kérdezte egyik alkalommal a fiú.

–Nem. Egyszer, amikor halásztak, elragadta őket a tengeri szörny – felelte a kislány. Mi láttuk a partról, de nem tudtunk segíteni rajtuk. Levitte őket a mélybe – folytatta szomorúan.

– Ígérem, hogy visszahozom őket! – fogadkozott a fiú.

A kislány hitte is meg nem is, hogy ez sikerülhet, de azért nagyon örült, hogy valaki segíteni szeretne rajtuk. Aludni tértek, és a fiú kerek három napig fel sem ébredt. Akkor aztán kiugrott az ágyból, és három ember helyett evett-ivott, majd elköszönt a kislánytól és a nagymamájától.

Mindketten kérték, hogy maradjon még velük egy kicsit, de ő hajthatatlan maradt. Az asztalon egy vázában egy csokor levendula pompázott, a kislány egy szálat kivett belőle, ás átnyújtotta. Azt a fiú a nadrágja zsebébe tette, és útnak indult.

– Ne a csónakoddal menj! – szaladt utána a kislány, és megmutatta neki, hogy hol kötöttek ki a félsziget hajói.

– Bízz bennem, Levendula hercegnő! – szólt búcsúzóul a fiú, és beszállt a legkisebbe, majd felszedte a horgonyt. A kislány sokáig integetett, és arra gondolt, hogy talán soha nem látja viszont, ezért elszaladt a levendula mezőre, ahol annyira szeretett lenni. Órákon át sétált, és a kék virágok között megnyugodott. Elmorzsolt egy levélkét, beszippantotta az illatát, és visszatért a lelkébe a remény, hogy a szülei hazatérnek, és talán a fiút is újra láthatja.

A tenger csak apró hullámokat vetett, a kis hajó gyorsan siklott a vízen.

A tengeri szörny már messziről látta. Dörzsölte a kezét, hogy majd most elkapja, és a víz alatti várába viszi, ahol a leghatalmasabb teremben rengeteg embert tart fogva. Őt is melléjük zárom! – gondolta. Amikor a közelébe ért, kidugta hatalmas fejét a vízből, és mérgesen rámeredt a fiúra. Felemelte a mancsát, hogy majd rácsap a hajóra, de a fiú gyorsabb volt, és akkorát ütött a hosszú körmökre egy fémlapáttal, hogy a szörny elkapta.

– Kérsz még? – kérdezte, és felemelte a fémlapátot.

– Nem győzhetsz le királyfi! Az egész országod népe a váramban van! Mindenkit elkaptam, amikor elmenekült az égő szigetedről! Téged is rabul ejtelek! – kiáltotta a szörny.

– Ígéretet tettem, hogy kiszabadítom a foglyaidat! – felelt elszántan a fiú, aki a leégett sziget királyfija volt, és annyiszor csapott a szörny körmére, ahányszor az felemelte. Amikor érezte, hogy kicsit gyengül, akkor szétmorzsolt egy levendula levelet, és megszagolta. Erre megsokszorozódott az ereje. Egyik ilyen alkalommal a szörny kikapta azt a kezéből, és vigyorogva nézett rá:

– Na, most harcolj velem! – kiáltotta, és mélyen beleszagolt a növény illatába. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A szörny vigyora mosollyá változott, szeme jóságos és megértő lett.

Ez az illat emlékeztet arra, amikor még én is a levendula mezőn szaladgáltam gyíkocskaként a szüleimmel és a testvéreimmel! Akkor varázsolt el engem egy gonosz boszorkány! Elátkozott és elűzött! Azt mormolta, akkor válok ismét gyíkocskává, ha levendula mezőre kerülök – gondolta.

– Vigyél engem egy levendula mezőre! – kérte hirtelen a királyfit, és amikor látta, hogy nem érti, mi történt, elmesélte a történetét.

– Rendben! Elviszlek! Előbb azonban vezess a foglyokhoz! – utasította a szörnyet. A szörny úgy tett, ahogy kérte, a királyfi kiszabadította a kislány szüleit és az országa népét. A tengeri szörny hatalmas hátára ültette az embereket, és egy közeli virágzó, lakatlan szigetre vitte őket, ahol új életet kezdhettek. Ezután a királyfit és a kislány szüleit a félszigetre vitte, mondanom sem kell, hogy még a hajó is felfért a hátára, így az sem veszett a tengerbe.

Amikor hazaértek, a kislány egy csokor levendulával állt a parton, és örömében átnyújtotta azt a szörnynek:

– Köszönöm, hogy hazahoztad őket! – kiáltotta.

A szörny meghatódva szagolt bele a sok levendulába, és amint lecsúszott a hajó a hátáról, és leszálltak az emberek, ő egyre kisebb lett. A királyfi hagyta, hogy a kislány és a szülei megbeszéljék a velük történteket, addig elvezette a szörnyet a levendula mezőhöz. Ott a szörny azonnal gyíkocskává változott és boldogan elfutott a családjához.

Ekkor a királyfi visszatért a kislányhoz, és így szólt:

– Újjáépítem az országot, amit felemésztett a tűz. Azután eljövök ismét!

            A kislány kérte, hogy maradjon még, de nem tehette. Felszedte a horgonyt, és a virágzó lakatlan szigetre hajózott. Évekbe telt, amikorra felépítette az új királyságot, de annál szebbet és csillogóbbat emberfia még nem látott. Amikor elkészült, elővette a távcsövét, amivel a világ végére is ellátott. Észrevette Levendula hercegnőt, aki időközben nagylánnyá cseperedett, és éppen a félsziget partján kémlelte a vizet. Elindult hozzá egy gyors, nagy hajóval. Amikor megérkezett, a lány megkönnyebbülten szaladt elé.

– Mostanáig vártalak! – szólt csendesen. Együtt mentek el a kunyhóba, ahol megkérte a királyfi Levendula hercegnő kezét, és hamarosan egybekeltek. A kunyhó és a levendula mező maradt számukra a legkedvesebb hely a világon, ezért egész életükben nagyon vigyáztak rá.