Kutyabaj...kutyabáj 1. rész

Kutyabaj...kutyabáj 1. rész.

Emma kitűnő bizonyítvánnyal zárta az első osztályt. Szülei szerették volna meglepni valami igazán különlegessel, egy ajándékkal, amely örömet okoz, és amelyre mindig emlékezni fog. Egy napon, amikor a kislány épp egy mesekönyvbe mélyedt, édesapja halkan benyitott a szobájába.

– Nézd csak, Emma, vendéged érkezett! – mondta mosolyogva.

A kislány meglepetten felkapta a fejét. Nem várt senkit, kíváncsian pillantott az ajtó felé. Tipp-topp, kipp-kopp, halk léptek koppantak a padlón. Majd megjelent az ajtóban egy koromfekete, dundi szőrcsomó, szürke tappancsokkal.

– Hiszen ez egy kiskutya! Milyen aranyos! – kiáltott fel boldogan Emma.

– Úgy gondoltuk édesanyáddal, hogy megérdemled. Vigyázz rá, szeresd, legyen a hű társad – válaszolta apa.

– Köszönöm szépen! Olyan, mint egy kis medvebocs! – nevetett a kislány, miközben lehajolt a kutyushoz.

– Tudod mit? Legyen a neve Medve! – javasolta apa.

– Medve! Kis Medve! Kis fekete Medve! – hívogatta Emma incselkedve, és a kiskutya boldogan csóválta a farkát, követve őt mindenhová.

Emma az első pillanatban megszerette új barátját. Ápolta, játszott vele, sétáltak együtt, barátai is örömmel fogadták. Medve hamar családtaggá vált. Németjuhászként hűségesen őrizte a házat, és nap mint nap boldog percekkel ajándékozta meg gazdáit.

Teltek a napok, hónapok, évek – Emma közben nagylánnyá cseperedett, Medvéből pedig igazi nagy kutya lett. Egy nap a lány aggódva fordult apjához:

– Apa, olyan furcsa lett Medve. Már nem akar játszani, és olyan furcsa a tekintete…

– Ez bizony így van rendjén. Már tizenkét éves, ami kutyában számolva nyolcvannégy emberévnek felel meg – magyarázta apa.

– Tényleg? Akkor lehet, hogy már nem sok időnk van együtt? Nem akarom, hogy elmenjen… – suttogta Emma, miközben könnyek csillogtak a szemében.

– Még nincs itt az ideje, ígérem. De van egy ötletem. Keresd elő a régi fényképeket róla, készíts egy emlékkönyvet, és írd le benne a legkedvesebb közös pillanataitokat – mondta gyengéden az apja.

A szülők is nehéz szívvel néztek szembe a gondolattal, hogy egyszer búcsút kell mondaniuk hűséges társuknak. Pár nappal később apa egy új kis jövevénnyel tért haza – egy karcsú,  koromfekete, bájos kutyalányt hozott Medvének társnak. Sába lett a neve.

Medve eleinte nem örült. Talán attól félt, hogy már nem ő lesz a kedvenc, a legfontosabb. Titokban, mikor a gazdi nem figyelt, meg-megcsípte az új lakó fülét, mintegy figyelmeztetve, hogy ő a terület védelmezője. Egy szép nyári napon a család úgy döntött, ellátogat a közeli  folyópartra. Magukkal vitték Medvét és Sábát is, úgy gondolták, a két kutya örömmel fog megmártózni a vízben. Medve, bár már lassan és nehézkesen mozgott, levánszorgott a meredek partoldalon, majd belesétált a vízbe. Sába lelkesen követte volna, de Medve egy morgással visszatartotta, talán érezte, hogy most egyedül kell mennie, vagy épp a büszkesége nem engedte, hogy társától segítséget fogadjon el.

Este a család pakolni kezdett, indulásra készülődtek. Szólítgatták a kutyákat, de Medve nem jött elő. Egyre nyugtalanabbul hívták őt, nevét visszhangozták a fák és a vízparti nádszálak. A hangjukba aggodalom vegyült.

Sába, mintha megérezte volna a bajt, hirtelen a víz felé iramodott. Futva szaladt le a parthoz, ahol megpillantotta Medvét. A  dús iszap csapdába ejtette, hátsó lábai belesüllyedtek a sárba. Medve próbált szabadulni, de gyenge lábai nem engedelmeskedtek.

Sába nem tétovázott. Odaállt elé, és hangos, sürgető ugatással bátorította, hogy próbálja meg újra. Mintha szavak nélkül is értette volna, mire kéri őt: „Ne add fel!” Medve összeszedte minden erejét, és sikerült kiszabadulnia, ám a sáros, csúszós partoldalon nem tudott felmászni, mindig visszacsúszott. Sába nem hagyta magára. Eliramodott, hogy keresse meg az enyhébb emelkedőt, majd farkát csóválva, biztatóan terelte társát a könnyebb út felé. Medve engedelmesen követte őt lépésről lépésre, sárosan, fáradtan.

Amikor végre visszaértek a gazdáikhoz, az öröm leírhatatlan volt. Emma szorosan átölelte Medvét, Sába buksiját elismerően megsimogatta. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Hogy mi történt ezután? Az már egy másik történet. De azt majd elmesélem egy másik alkalommal.