Kaland a Pöffencs Pöffetegen

Kaland a Pöffencs Pöffetegen.

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan messze innen, egy városkában, ahol a virágok mindig nevetve nyíltak, élt egy kisfiú: Peti.

Május vége volt, gyereknap, amikor minden a gyerekeké.

 Peti a szüleivel egész nap a parkban mulatott: körhintán pörgött, buborékokat kergetett, és vattacukrot evett.

A nap végén, amikor már a nap is csak fél szemmel nézett le a városra, egy nyereménysorsolás következett.

 A fődíj egy titokzatos plüss állat volt – egy puha, szivárványszínű, kissé bolyhos, hosszú fülű teremtmény, amit senki nem ismert.

 A felirat a nyakában így szólt:
Szimi, a Zuzzancs – csak azok hallják, akik még tudnak álmodni.

Peti nevét húzták ki.

A tömeg tapsolt.

 Ő pedig büszkén ölelte magához az új barátját.

- Furcsa vagy... de tetszel – súgta halkan a plüssnek.

Este, miután anya betakarta, apa puszit nyomott a homlokára, Peti az ágyba bújt, karjában Szimivel. De valami különös dolog történt.

Éjfélkor, mikor minden elcsendesedett, Szimi megmozdult.
- Peti! Ébresztő! Kalandra indulunk! – susogta.

Peti szemei kikerekedtek.
- Te… beszélsz?

Szimi bólintott, és fülei rugóként pattantak fel.
- Itt az idő, hogy velem tarts a Pöffencs Bolygóra – oda, ahol minden gyerek álma életre kel!

De hogyan jutnának el oda? A válasz a pince mélyén lapult.

Hintapata, Peti régi, már-már elfeledett hintalova, amit még a szeretett nagyapjától kapott, megrezzent a sötétben.

 Az egykor nyikorgó fajáték most fénylett és izzott, mintha csillagporral hintették volna be.

– Készen állsz még egy utolsó vágtára, kis lovasom? – kérdezte mély, bölcs hangon.

Peti bólintott.

 Szimi felpattant mögé, és HintaPata egyetlen nyihogással útnak indult – át a pincefalon, fel a háztetőn, keresztül a csillagokon.

Egy másodperccel később már egy szivárványkapun vágtattak keresztül.

Pöffencs egy különös bolygó volt: minden színesebb, bolyhosabb és játékosabb, mint bármi a Földön.

 Egy csokivulkán fortyogott, amelyből édes, forró kakaóláva csordogált.

 A Pöffetek – kis puha lények, akik úgy néztek ki, mintha egy zoknit, egy vattapamacsot és egy marék csillámport összegyúrtak volna – kis csészékkel gyűjtötték be a lávát reggelire.

 A réten óriás játék dínók legeltek.

 Egyikük, egy rózsaszín TriceraTina, odabiccentett Petinek.
- Szia, emberkölyök! Szeretnél felmászni a hátamra?

 Egy hatalmas körhinta úszott a levegőben, rajta plüssből készült unikornisok, sárkányok és űrhajók.
 A fákon lufik nőttek, a bokrok pattogatott kukoricát rejtettek, a patak limonádéból csordogált.

Szimi lelkesen mutogatott:
- Itt minden abból épül, amit a gyerekek elképzelnek, amikor játszanak, álmodnak vagy nevetnek.

Ám a derűs világban baj lappangott.

Egy öreg Pöffet, Szöszula, komor képpel lépett Petihez.
- A Csokivulkán szinte kiapadt. A játék dínók kezdenek mozdulatlanná válni. A gyerekek a Földön egyre kevesebbet álmodnak... túl sok képernyő, túl kevés képzelet. Ha ez így megy tovább, Pöffencs elszürkül.

Peti elcsendesedett. De Szimi megszorította a kezét.
– Te más vagy. Te még hiszel a játékban. Mutasd meg, mit tudsz!

Peti elővette egy régi mesekönyvét, amit mindig az ágya mellett tartott.

Ahogy hangosan olvasni kezdett belőle, valami varázslatos történt: a szavai szikrázni kezdtek, a betűk körbe táncoltak a csokivulkánt, és hirtelen bugyogni kezdett a kakaó újra.

Miután Peti meséje életre keltette a vulkánt, a színek visszatértek, és a játék dínók önfeledten táncoltak a csokoládéban.

A Pöffetek örömükben konfettit szórtak, ami valójában pattogó szappanbuborék volt.

Peti úgy érezte, talán végzett is a küldetésével.

Ám Szöszula, az öreg Pöffet, újra megszólalt:

– A csoki csak az egyik elem, kis vándor. A Pöffencs Bolygót három erő tartja életben: álom, játék és nevetés. Te visszahoztad az álmot a mesével… de a nevetés még mindig hiányzik.

Szimi bólintott.
 A Nevetés Kertje elnémult. A hinták nem nyikognak, a bohócpillangók nem röpködnek, a kacagás-fák levelei se rezzennek.

Peti sóhajtott, de nem habozott.
– Menjünk oda.

A kerthez vezető ösvényen buborékból készült lampionok lógtak, de mind fakó volt, és némán imbolygott a légüres térben.

Mire megérkeztek, Peti egy szomorú világot látott: a virágok lehajtották a fejüket, a szélforgók mozdulatlanul álltak, és a földön egy különös lény kuporgott: Nyaforka.

Nyaforka úgy nézett ki, mintha egy plüss-zokni összeolvadt volna egy tintapacával és egy panaszkönyvvel.

Arcán örök grimasz ült, hangja nyúlósan búgott:

– Nincs több kacaj… nincs több grimasz… a gyerekek már csak hümmögnek meg görgetnek. Pöffencs nevetés nélkül... pöff… csak egy encs marad.

Peti szomorúan nézett körbe.

Ez a hely is a gyerekek álmaiból élt, de most úgy tűnt, mintha mindenki elfelejtette volna, milyen jó nagyokat nevetni – csak úgy, ok nélkül.

Akkor eszébe jutott valami.

 A zsebébe nyúlt, és elővette azt a régi, kissé kopott játékot, amit még ovis korában készített:

– Ez a Zsebzsibongó – mondta. – Én találtam ki. Senki más nem tudja, hogyan működik… és ez benne a móka!

Megnyomott egy gombot. PPPFFFRRTT! Egy pukizó kacsa hangja csendült fel.

A virágok levelei megrezdültek.

A következő gomb: BÖNCS – egy csilingelő robot hangja. A pillangók szárnya megrebbent.

A harmadik: TRRRÖÖMM – egy harsogó trombita.

Nyaforka először csak pislogott… aztán halkan elvigyorodott. És aztán:

Hah-hah-hah-haaaaa! – Kirobbant belőle egy hatalmas, göcögős kacaj!

A virágok ujjongtak, a pillangók visszatértek, a kert újra nevetni kezdett.

 Peti nevetett, Szimi vihogott, HintaPata még ugrált is örömében.

A Nevetés visszatért a Pöffencs Bolygóra.

A bolygó most már teljes volt: álmodtak, játszottak, nevettek.

 De Peti szíve furcsán dobbant.

- Haza kell mennem – mondta halkan. – Anya biztos már keres.

Szimi szomorúan bólintott.

- Tudom. De még egy utolsó helyre el kell mennünk. A Képzelet Tornyába.

A torony hatalmas volt, magasabb, mint a csokivulkán, csúcsát bolyhos felhők borították.

 Belül egy spirálos lépcső vezetett felfelé – a falakat gyerekrajzok borították: kastélyok, sárkányok, űrhajók, autók, plüssök, minden, amit valaha kis kezek álmodtak.

Legfelül egy csillogó trón állt – nem aranyból, hanem kockákból, ceruzákból és mesekönyvekből.

Szimi intett.
– Ülj le rá. Megérdemled.

Peti tétován ült a trónra.

Hirtelen fény szikrázott, a trón alatt kinyílt egy könyv, benne ez állt:

„Az Álomőrző nem az, aki mindig gyerek marad…
hanem aki felnőve is emlékszik, hogyan kell játszani.”

Peti mosolygott.

– Akkor talán már készen is állok.

A torony egy pillanatra megremegett.

A szék alól egy újabb ajtó nyílt – nem is ajtó, hanem… az ágya!

Ott feküdt – otthon, a saját takarója alatt, a párnán pedig ott ült Szimi, aki most újra csak plüssállatnak látszott.

HintaPata pedig a pince egyik sarkában állt.

Ugyanúgy porosan, de… mintha egy pillanatra bólintott volna.

Peti kinézett az ablakon.

 A hold fénye aranycsíkot húzott a padlóra.

És bár tudta, hogy ez csak álom volt… a párnáján még ott volt egy szivárvány-pihe.

A Zsebzsibongó, igazi hangokkal.

És attól a naptól kezdve Peti már tudta:
ha becsukja a szemét, és igazán figyel… a Pöffencs Bolygó mindig ott lesz.
És ha nevetni hall egy gyereket – talán épp ő lett egy új Álomőrző.