Jó szerencsét!

Jó szerencsét!.

Túl-túl messze túl, az Óperenciás-tengeren is túl, az Üveghegy szomszédságában, van egy
Nagy Szikla. Ennek belsejében üzemeltet bányát a Bányatörpék Szövetsége. A törpék
szorgosan csákányoznak, ásnak, kutatnak a járatokban. Hogy mit keresnek? Drágaköveket.
No, nem maguknak! Ők nem tartják sokra a csillogó színes kavicsokat. Elcserélik ezeket a
tündérekkel. A tündérek rajongnak a szép kristályokért. Adnak cserébe nektárt-amiből sört
lehet főzni, selymet, amiből ing készül, vagy csillagport, amivel a lámpák működnek.
A bányatörpék minden reggel így köszönnek:
-Jó szerencsét!
Akadt azonban egy a törpék között, aki csak morgott, dohogott. –Még hogy jó szerencse?!
Csak ások, csákányolok és nem találok semmit! Semmi, semmi, semmi! Hát, hol van itt a
szerencse?!
Szinte földig ért az orra bánatában, ahogy bandukolt hazafelé. Otthon se várta senki. Állandó
rosszkedve miatt kerülte őt mindenki. Morogván baktatott az úton, amikor megbotlott
valamiben.
-Na, még ez is!-felvette a furcsa, kifli alakú tárgyat, és már hajította volna is el mérgesen,
amikor a nap fénye megcsillant a rejtélyes holmin. A törpe most vette csak jobban szemügyre.
Vasból készült, görbe és apró lyukak vannak rajta. –Mi lehet ez? –akárhogy törte is a fejét
nem jött rá.
Ti már tudjátok mit talált? Bizony egy patkót. Méghozzá a tündérkirály hintóját húzó táltos
egyik patkóját. A mi törpénk ezt nem tudta, de egyre jobban tetszett neki a titokzatos tárgy.
Hazavitte, és az ajtója fölé akasztotta.
Másnap megint mogorván dolgozott, amikor megakadt valamiben a szerszáma. Erősen
csodálkozott, mert vele ilyen még nem fordult elő. Képzeljétek, talált egy szép zöld
smaragdot! Fogta, vitte a Törpe-Tünde Cserebere Boltba. Kapott is érte nektárt megcsillagport. Másnap egy sárgás borostyánt, harmadnap egy piros rubintot fordított ki a bánya
falából.
Reggelente már ő is vidáman köszönt a többi törpének: -Jó szerencsét!
Sorra akadt rá kisebb-nagyobb drágakövekre. Munka után már nem lógó orral, hanem
vidáman fütyörészve ment haza. Egyre jobb kedve lett. Már olyan sok nektársört gyűjtött be,
hogy túlcsordult a hordó. Nagy vendégsereget hívott, minden bányatörpe ott koccintott,
énekelt a nyitott ajtója előtt. A legöregebb és legbölcsebb törpe felismerte a különleges
holmit, ami az ajtó felett volt:-Ó, ez egy patkó! Nagy szerencse éri azt, aki ilyet talál!
A mi törpénk hitte is, meg nem is a szerencsepatkót. De, azért minden reggel megsimította,
amikor elindult a bányába. A patkó egyre fényesebb lett. Már szebben ragyogott a
napfényben, mint a csillagporos lámpák. Híre ment az egész Törpe-, és Tündér Birodalomban
a szerencsepatkónak. A hír eljutott a Tündérkirály patkókovácsához is. Meglátogatta a
szerencsés bányatörpét, aki jó szívvel kínálta meg nektársörrel. Hamar össze is barátkoztak.
A kovács tündér elmondta, hogy a patkó az ő keze munkája, és örül neki, hogy ilyen jóra
fordult a törpe élete. A tündér és törpe kieszelte, hogy nyitnak egy Szerencsepatkó
Kölcsönzőt. Akinek szüksége van egy kis szerencsére, kölcsönkapja, majd ha jóra fordultak a
dolgai, visszahozza a patkót.
Így járt a patkó házról házra. Megfordult minden törpe és tündér otthonában. Mindenhol
fényesítették, nagy becsben tartották.
Tudjátok mi a legnagyobb szerencse? Mindenki jó szívvel adta tovább a csodaholmit. Ahol
csak megfordult vidámság és jókedv támadt. Ha azt gondoljátok, hogy a törpék és a tündérek
a drágaköveknek örültek, hát tévedtek.
A legnagyobb szerencse, hogy barátokra leltek. Nem voltak többé magányosak se törpék, se
tündérek. A házak megteltek vidámsággal, a szívek pedig szeretettel.