Egy doboz eper

Egy doboz eper.

            A tavaszi eső már hajnalban kopogott az ablakpárkányon, és aztán egész délelőtt áztatta a várost. Az iskola kapujában egy kislány kutatott a táskájában.

            –  Mit keresel? – állt meg mellette a padtársa.

– Úgy emlékeztem, hogy eltettem a piros esernyőm reggel, de nem találom – felelte a kislány kicsit bosszúsan.

– Nézd, az enyém megvan! Menjünk együtt! – ajánlotta fel a kisfiú, és kinyitotta az övét. A kislány örömmel elfogadta, és együtt bandukoltak az úton. A kislány szőke copfja majdnem a válláig ért, piros masnija vidáman táncolt az arca körül. A kisfiú rövid, barna haja csillogott a víztől, mert az esernyőt a kislány feje felé tartotta.

– Nézd, ott a sarkon epret árulnak! – mutatta a kislány. – Veszek egy dobozzal, és elviszem a nagymamámnak! – folytatta. Átkeltek a zebrán, a piros és kék gumicsizmák vidáman cuppogtak a tócsákban.

– Kérek egy kis dobozzal! – szólt a kislány, és nyújtotta az összes zsebpénzt, ami nála volt.

– Ennyit tudok adni érte! – adott oda néhány szem piros epret az eladó néni.

A gyerekek megköszönték, és tovább haladtak. Néhány percig hallgattak, majd a kislány megszólalt:

– Beteg a nagymamám. Elmegyek hozzá, és elviszem neki ezt a gyümölcsöt, hogy hamarabb meggyógyuljon!

– Jól teszed! – bólintott a kisfiú. – Hol lakik a nagymamád?  – kérdezte aztán.

– A parkon túl, egy kis házban! – válaszolt a kislány.

– Elkísérlek! – mondta a kisfiú.

– Nem bánom, de akkor magad felé is tartsd az esernyőt! – nevetett a kislány.

Haladtak tovább ketten az úton, és pár perc múlva odaértek a nagymama kicsi házához. Az ajtó nyitva állt, beléptek rajta. Az ágyban egy kis plüss állat feküdt, szépen betakargatva.

– Hol vagy nagymama? – kiáltott ijedten a kislány. – Miért nem fekszel az ágyban? – kérdezte kicsit halkabban, amikor az asszony bejött a konyhából.

– Már sokkal jobban vagyok! – felelte enyhe mosollyal az arcán a nagymama.

– Miért tetted a paplan alá azt a kisfarkast? – kérdezte az unokája.

– Neked vettem, gondoltam, hogy eljössz ma, és megkérlek, hogy keresd meg. Úgy látom, hamar megtaláltad! – nevetett az asszony.

– Milyen nagyok a szemei! És milyen édes kis fülei vannak! – simogatta meg a kislány a puha plüssállatkát.

– Nézd csak meg! – nyújtotta át a kisfiúnak.

– Nagyon aranyos! – ismerte el a kisfiú.

– Ma csupa pirosban jöttél! – jegyezte meg a nagymama. – Te kis Piroska! – simogatta meg az unokája fejét.

– Igen, és hoztam neked piros epret! Majdnem elfelejtettem! – kapott a fejéhez a kislány.

A nagymamája megmosta a gyümölcsöt, és elosztotta három tányérba. Mindenki kapott három szemet. Körül ülték a kicsi asztalt és élvezettel eszegetni kezdték.

– Azt hiszem, most gyógyultam meg teljesen, hogy gondoltál rám! – mosolygott kedvesen a nagymama.

– Mindig gondolok rád – felelte a kislány. – Most mennünk kell, mert van még tanulni valónk holnapra! – tette hozzá.

A nagymamája kikísérte őket, és egészen addig integetett utánuk, amíg még látta a két távolodó iskolatáskát és a piros és kék gumicsizmát.

– Elhoztad a kisfarkast? – kérdezte a kisfiú.

– Persze, betettem a táskámba – bólintott a kislány.

– Piroska és a farkas! – jegyezte meg a kisfiú. – Mint a mesében.

– Igen! És egy nagymama! – tódította a kislány.

            A gyerekek elgondolkodva sietettek az úton. Az esernyőn sűrűn kopogtak az esőcseppek, a piros és kék csizma gyakran elmerült egy tócsában. Mindketten a szívükben vitték a gondoskodás jó érzését a kisházból, a parkon át, egészen hazáig.

Demeter Monika meséje  a kihívásra Piroskáról, a farkasról, és a nagymamáról