Cipó történetei - Apróbb balesetek

Cipó történetei - Apróbb balesetek.

Cipó történetei – Apróbb balesetek

Apróbb balesetek

Némely emberek hihetetlen tehetséggel vonzzák magukhoz a bajt. Ha az illető különösen tehetséges, akkor ez csak fokozódhat. Cipó barátja Pepa ez utóbbiak közé tartozott. Szolgáljon mentségére, hogy városiként nem a vidék volt az élettere. Vendéglátója, Rozika néni többször kijelentette, nem vállalja a nyaraltatását, mert a frász leli milyen újabb baleset éri. De Pepa jönni akart, és addig könyörgött szüleinek, hogy mire a következő nyár beköszöntött, ismét csak ott mosolygott Cipóék kerítésénél.

Ha hirtelen számba kellene venni mindazon eseteket melyeket Pepa az első nyaralásakor elszenvedett talán egy könyv is megtelne velük, de most csupán néhányat írok le.

Az egyik ilyen „baleset” akkor történt, mikor az utcabéli gyerekek összegyűltek a két házzal arrébb lakó Pistáék udvarán. Azon ritka alkalmak egyike volt, hogy a fiúk otthon maradtak, a szülők kimentek a földre begyűjteni a tököt. Máskor a Sponga családban a gyerekek komolyan részt vettek a gazdaság munkáiban, de rosszul tanultak, ezért apjuk kiadta, tanulni kell, itthon olvassanak. Nyáron melyik gyerek engedelmeskedik az efféle parancsnak vajon? A szülők alig, hogy kifordultak a kapun, szállingóztak is már az utcabéli kölykök, ott tolongtak mind a szűk udvaron. Pistáék szülei építkezni készültek tavasszal, ehhez megrendelték a téglákat, így az a hely nagy részét elfoglalta. Az is ritka alkalomnak számított, ha a két kisebb gyereket Pepát és Cipót bevették a játékba, de aznap valahogy ők is odakeveredtek. A nagyok másféle játékokat találnak ki, mint az aprók, így történt, hogy a disznóól mellett ácsorgó cirokseprűt Pista felkapta, egyensúlyozott vele, majd mint egy űrhajót átdobta a téglarakáson. Ebből azután olyan játék kerekedett, melynek lényege az volt, körbe-körbe szaladgáltak, és aki ezalatt elkapta a seprűt, az hajíthatta vissza. A két kisebb nem sok eséllyel futkározott a többiek közt, a nagyobbak jóval ügyesebbek voltak. Egyik alkalommal azonban a repülő jószág éppen Pepa elé esett, kis híján eltalálta.

– No, mi lesz má’ Kisnyuszi, nem is bírod el, hogy akarod hát átdobni a rakás felett? – gúnyolódott Pista, mire a kisfiú irtózatosan begurult, mely főként a kisnyuszinak volt köszönhető.

– De bírom! – kiáltotta vörös arccal.

Megindult a gyereksereg, Pepa összeszorította a fogait, és hatalmasat lökött a seprűn. Az, mint egy boszorka nélküli elvadult varázsszerszám, zúgva szállt fel a magasba, míg megtörve ívét zuhanni kezdett a másik oldalon….egyenesen Pista fejére... A fiú arcára néhány pillanatig csodálkozó arckifejezés ült, majd mint egy tehetetlen krumplis zsák hanyatt csapódott a homokba. A villanásnyi csöndet parázs bosszúszomj követte, és a nagyok üvöltözve Pepa felé rohantak, aki látva a felbőszült gyereksereget, a futást választotta. Lélekszakadva kirohant az udvarból ahogyan csak apró lábaival tudott. Üldözés közben a kölykök ami kezük ügyébe került mindent fölkaptak, és e hadonászó, ordítozó bandát látva a hátrapillantó Pepa még őrültebb iramot diktált. Bevetette magát a temető melletti lícium bokrok közé. Cipóval közös, titkos rejtekükön megbújva várta, míg elült a vihar. Az üldözők feladták a keresését, visszamentek Pistához, aki akkor már a kútnál mosta a fejét, és a púpot nyomkodta, mely úgy meghízott, mint egy jókora tyúktojás.

Este Rozika néni Pepával átballagott a szomszédba, mert úgy vélte, mégiscsak meg kell beszélni a balesetet, és elnézést kérni. Pista apja egyik lábáról a másikra állt, végül belefojtotta szomszédasszonyába a hosszú lére eresztett mentegetődzést:

– Ugyan, hagyja már el Rozika néni! Hiszen nekik kellett volna több eszüknek lenni, nem ilyen hülyeséget kitalálni, seprűdobálás… Bezzeg a kötelező olvasmányból még három oldalt sem olvasott el!

Pista feje rákvörös lett a méregtől, és megszégyenítve érezte magát, amiért apja még Kisnyuszit pártolta ki…

Ilyen előzmény után a többiekkel ritkán játszott együtt Cipó és Pepa. Nekik saját tündérkertjük volt…

Nyáron a rét és a tó világának bűvöletében éltek. Egy napon a lícium bokrok mellett bújócskáztak, melynek sűrűje nem volt teljesen veszélytelen. A víz közelsége vonzotta az állatokat. A szárnyasokon kívül rengeteg béka, gyík, tanyázott a partok menték, a bokrok között, de akadt más is.

A fészek éppen megfelelő helyen lett kialakítva. A sűrű bokrok szinte átjárhatatlanná tették a bozótost, ugyanakkor a déli merőleges napfény a mélyedést melengette. Ezen a helyen pihent a környék legnagyobb siklója. Többször találkozott már emberekkel, de a bozótosba berohanó kölyök más volt…. Úgy robbant be oda, mint aki rögtön szét akarja rúgni a fészkét, melyben az ő kicsikéi a levélhalom alatt édesen pihentek.

– No, most te bújj el! – törölte meg kézfejével maszatos arcát Cipó.

A por rájuk rakódott, estére mindig olyanok lettek Pepával, mint két kéményseprő.

– Nem ér messzire menni!

Kezét arca elé tette, és számolt:

– Egy, kettő….

Pepa tekintete ide-oda járt a tájon. Hová bújjon? Cipó mindenütt megtalálja, a sűrűbe meg nem megy… No, de miért is? Gondolt egyet, és széthúzta az ágakat. Amint beljebb préselte magát, néhányat lépett, és meglátta az összetekeredett hüllőt.

Hogy melyikük ijedt meg jobban, ezt nem tudhatjuk. Tény, hogy mindketten saját eszközükkel védekeztek. A sikló fejét felemelve ijesztő mozdulatot tett, és Pepa bombaként, ordítva robbant ki a bokrok sűrűjéből, nem nézve sem jobbra, sem balra, egyenesen bele a legnagyobb csalánbokorba, melyet mindig különös gonddal kerültek ki. Fájdalmas sikoltozása a falu másik végig hallatszott.

Cipó sajnálkozva és ijedten nézte bömbölő barátját. A Pepa arcán patakokban folyó könny összekeveredett a rárakódott porral. Fogai vacogtak, kivörösödő bőrén sok-sok apró hólyag jelent meg hirtelen.

– Gyerünk haza! – intett Cipó.

Míg szaporán szedték lábaikat a réten át, egy mentő ötlet jutott az eszébe. Egyszer Anya a kislibáknak csalánt aprított, és a növény összevissza csípte a kezét, amit zsírral kent be. Azt mondta, hogy erre ez a legjobb.

– Maradj itt! – állította a szepegő Pepát az ajtó elé, és bement a kamrába. Néhány pillanat múlva már jött is kifelé, az erőlködéstől pofazacskóját felfújva cipelte Rozika néni nagy zsírosbödönjét. Felnyitotta az edényt, és egy kanállal kimerve, akkurátusan végigkente Pepa testét a melegtől kenhető állagúvá puhult masszával. A felvitt zsiradék lassan olvadozott, és hamarosan Pepa úgy fénylett a paraszti porta udvarán, mint egy ókori bronz szobor. A lovaskocsiról lelépő Rozika néni ijedten csapta össze két tenyerét:

– Uramisten, Cipó, Pepa! Már megint mit csináltatok?

Cipó, akinek két karja könyékig zsírtól fénylett, büszkén nézett szomszédasszonyára:

– Hát meggyógyítottam! – mondta ellenállhatatlan mosollyal, és Rozika néni nem tudta, hogy kacagjon-e, vagy sírjon, mert a négy literes bödön tartalmának a felét felhasználta a kislány gyógyító kenceficeként.