Bátor Borcsa a kis sün

Bátor Borcsa a kis sün.

Egyszer volt, hol nem volt, egy hatalmas, zöldellő erdő mélyén, ahol a fák koronája olyan magasba nyúlt, hogy csak aprócska fényfoltok táncoltak a földön, élt egy kis süni, Borcsa.
Borcsa nem olyan volt, mint a többi társa. Míg barátai egész nap a levelek között hemperegtek, vagy bátran felfedezték az erdő legsötétebb zugait, Borcsa inkább egy napsütötte tisztás szélén üldögélt, és halkan dúdolgatott.

Félt a hangos szélzúgástól, megriadt a bokrokból előugró szöcskéktől, sőt, még az esti árnyékok játékától is megborzongott.
A barátai gyakran mosolyogtak rajta:

– Ó, Borcsa, te még a szitakötők zümmögésétől is összerezzensz!

Borcsa tudta, hogy félős, de nem bánta. Úgy gondolta, a bátorság nem az ő dolga. Ő inkább szerette a békés, csendes dolgokat: a harmatcseppek csillogását a fűszálakon, a madarak halk énekét hajnalban, a levelek susogását esténként.

Egy nap azonban, valami egészen szokatlan történt.

Az erdő legkisebb lakója, Csipike, a csupa kíváncsiság kismadár, játék közben belegabalyodott egy sűrű, szúrós szederbokorba. Csipike verdesett, de minél jobban próbált kiszabadulni, annál jobban belegabalyodott az ágas-bogas gallyak közé.

A többi állat rémülten nézte:

– Segíteni kellene neki! – kiáltotta Bodza, a kis nyúl.

– De hát olyan szúrós az a bokor… – reszketett Csalán, a kisegér.

Mindenki tétovázott. Még a legbátrabbak is félve húzódtak hátrébb a szúrós indák láttán.

Borcsa a tisztás széléről figyelte a történéseket. A kis szíve hevesen vert, a mancsai remegtek. Félt, nagyon félt. De, amikor meghallotta Csipike apró, sírós csipogását, valami felébredt benne.

Nem hagyhatom egyedül! – gondolta.

Mély levegőt vett, becsukta a szemét egy pillanatra, és aztán minden félelmét legyőzve, elindult a bokor felé.

A szederágak szúrták, a tüskék beakadtak a tüskéibe, a levelek csiklandozták az orrát, de Borcsa csak ment előre. Óvatosan, de határozottan bujkált a tüskék között, egészen addig, amíg el nem érte Csipikét.

– Ne félj, itt vagyok! – súgta halkan.

Ügyesen, apró mozdulatokkal segített kiszabadítani a madárkát. Borcsa türelmes volt, nem sietett, pedig a tüskék fájtak neki, a lábai már sajogtak.

Végül Csipike megkönnyebbülten csiripelt egy nagyot, és kipattant a bokorból.
A többi állat ujjongva tapsolt a kis mancsával, a fák között pedig boldog madárdal kelt szárnyra.

– Borcsa, te vagy a legbátrabb sün az egész erdőben! – csivitelte Csipike.

Borcsa szégyenlősen lehajtotta a fejét, de a szíve mélyén boldog volt.
Most már tudta: a bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk.
A bátorság azt jelenti, hogy akkor is cselekszünk, amikor félünk – mert valaki számít ránk.

Onnantól kezdve, amikor valaki az erdőben félni kezdett, csak ennyit mondtak egymásnak mosolyogva:

– Emlékezzetek Borcsára!

Így vált a kis félénk süni az erdő legnagyobb hősévé.