Az új lakó

Az új lakó.

Egy tavaszi reggelen különös zajra ébredt Kázmér kandúr. Riadtan kukucskált ki a kosarából:

– Mi ez a dübögés és trappolás? – borzolta föl szőrét nyugtalanul, majd a levegőbe szimatolt. – Idegen szagokat érzek! Idegenek járnak a lakásban! Csak nem betörők? És hol van a gazdim? – esett kétségbe.

Gazdája, aki egész nap izgatottan dobozokat pakolt, és bútorokat tologatott, most odaguggolt mellé, és megsimogatta a fejét:

– Nagy nap ez a mai, Kázmi!  Új lakásba költözünk! Ne félj, téged is magammal viszlek!  Ott több búvóhely és sok játék vár majd rád. Máris előkészítem a hordozódat, hogy a kosaradat is elcsomagolhassam!

Kázmér nem tudta, mi fán terem az a költözés, de azt érzékelte, hogy nagy felfordulással jár. Ő pedig kifejezetten nem szerette a nyüzsgést, a zajokat, hordozójának pedig a puszta látványától is prüszkölt és fújt. De hiába tiltakozott, gazdája beletuszkolta abba a rémes dobozba. A rácsos kisajtó rázárult, a gazdája pedig felkapta a hordozót, és már vitte is a kijárat felé. Ahogy az utcára léptek, a kiscica egy furgont pillantott meg a ház előtt. A jármű leginkább egy ásító óriásra emlékeztette, s „börtöne” rácsain keresztül is jól látta a kolosszus bendőjében tornyosuló rakományt.

„Hohó! Szóval te nyelted el a bútorainkat és azt a rengeteg dobozt! A tálkámat és a játékaimat is biztos megetted, amilyen feneketlennek tűnsz…” - morfondírozott magában.

A gazdija még váltott pár szót a lakásból kilépő idegenekkel, aztán a nagy teherautó elindult.

– Áhá! Biztosan ti trappoltatok bent a konyhában, miközben én édes alomban ringatóztam… Illetve, ringatóztam volna, ha nem csaptok olyan éktelen nagy zajt!” - morgott a kandúr a távolodó járművet figyelve.

Gazdája, látva Kázmér feszült hangulatát, sietve az kocsijába tette a hordozót, majd maga is behuppant kedvence mellé az ülésbe:

- Türelem, nagyfiú, hamarosan megérkezünk az új otthonunkba. Szuper kis helyed lesz ott, meglásd! - biztatta, és azzal ők is útnak indultak.

Amikor megérkeztek, egy magasba nyújtózó, karcsú épület fogadta őket, amely Kázmér szerint egészen az égig érhetett - az alapján, amit látott belőle! A bejárattól széles lépcső vezetett fel egy hatalmas dobozhoz, amelynek ajtaja kitárult, ők pedig beléptek rajta.

– Jaj, ne, egy újabb doboz! - nyivákolta keservesen Kázmér. A felvonó pedig furcsa, surranó hanggal elindult felfelé.  – Ó, és még mozog is?! – siránkozott tovább.

Amikor végre kiszálltak, a gazdija végigsétált vele a folyosón, és kinyitotta a legutolsó ajtót. Belépve Kázmér orrát furcsa illat csapata meg: a frissen festett falak szaga. A bútorok szép sorjában a helyükre kerültek: a kényelmes fotelek és a kanapé a nappaliba, az asztal és székek a konyhába, a könyvek a polcokra, végül Kázmér kosárkája a sarokba. Amikor az idegenek elmentek, Kázmér végre kiszabadulhatott „börtönéből”. Izgatottan körbeszaladt a lakásban, belesett minden sarokba, megszaglászta a szőnyeget, a bútorokat, végül felugrott az ablakpárkányra.

– Azt nem szabad, veszélyes! - kapta le onnan gazdája.  – Tudod, Kázmi, nagyon magasan vagyunk, a nyolcadik emeleten. Várj, mindjárt keresek neked valami finomat, csak előveszem a táladat!

Amíg gazdája a tálalt keresgélte, a kiscica az ajtóhoz somfordált.

 – Ez résnyire nyitva maradt! - állapította meg, és már ki is szuszakolta magát a folyosóra. Fürge, nesztelen léptekkel végigszaladt a folyosón, aztán le a lépcsősorokon, s mire észbe kapott, már nem is tudta, hol jár. A lépcsőház csendes volt, csak a villany zúgott, és minden ajtó egyformának tűnt Kázmér szemében.

– Nyaú… gazdi? Hol vagy? Nyaú… - nyávogott kétségbeesetten. De senki sem válaszolt. Ekkor az egyik ajtó mellett megmoccant valami - vagy inkább valaki! Döme volt az, a kisegér, aki megpillantva Kázmért rémülten próbált beiszkolni a pinceajtón, ám a macska elé ugrott, elállva az útját.

 – Ki… ki vagy te? Mi járatban vagy erre? Talán csak nem akarsz… fe-fe-felfalni engem? - cincogta Döme minden ízében reszketve.

– Megenni? Téged? - húzta össze szemét Kázmér, miközben alaposan szemügyre vette a szőrős, szürke szerzetet. – Vagy te talán teljes értékű macskaeledelnek tartod magad? – kérdezte hitetlenkedve a kandúr.

Döme óvatosan hátrált, miközben ezt válaszolta: –Tejes értékű? Semmiképp! Legfeljebb sajtosnak mondanám magam, noha elég ritkán jutok ilyen ínyenc csemegéhez. Macskaeledel pedig véletlenül sem szeretnék lenni! A te érdekedben, kérlek szépen, ne egyél meg! Mi egerek nem vagyunk finomak, és biztosítalak, hogy a fél fogadra sem lennék elegendő.

– Van is most étvágyam! – sóhajtott búsan Kázmér. - A legszebb cica álmomból felvertek, majd órákig rostokoltam a szűk hordozóban, zötykölődtem a zúgó, meleg autóban… Ha tudnád, milyen hangosan brummog a motorja! És az a sok idegen ember! Minden az ő hibájuk, igen! Résnyire nyitva hagyták az ajtót, én pedig… kíváncsiságból kisurrantam! És eltévedtem! Annyi lépcső van itt, és annyi ajtó! Hogy találok most haza?

A kisegér megvakarta a fejét: „Szent ementáli és trappista! A végén még megsajnálok egy macskát!” - gondolta magában, és közelebb merészkedett Kázmérhoz:

– Ne búslakodj! Igaz, több ajtó van ebben a házban, mint sajtban a lyuk, de jó barátom, a lift majd segít rajtad! Gyere, fussunk oda hozzá!

Kázmér a lift felé iramodott, Döme apró lábaival hiába igyekezett utolérni.  A felvonó alig hitt szemeinek: Egy macska rohan elől, utána meg… Döme egér?! Mintha üldözné! Hogy mik nem történnek manapság?

- Barátom! - szólította meg lihegve a kisegér. - Előtted ebben a házban nincs titok! Bizonyára azt is tudod, melyik lakásba költöztek be új lakók…

– Már hogyne tudnám! - vágott a szavába fontoskodva a felvonó. – Nyolcadik emelet, huszonnégyes ajtó. Nézd meg, teljesen megkopott a nyolcas gombom, annyit nyomkodták a költöztető munkások! – méltatlankodott.

– Ha szépen megkérlek, felvinnéd ezt az eltévedt cicát a nyolcadik emeletre?  – kérdezte Döme.

– Természetesen – tárta szélesre ajtaját a lift.

– Úgy érted, hogy teljesen egyedül szálljak bele ebbe a mozgó dobozba? – Kázmérnak még a bajusza is reszketett a félelemtől.

„Végül is, miért ne kísérhetném fel.” – dünnyögte Döme magában, és úgy is tett.

Amikor felértek, Kázmér már hallotta a gazdája hangját:

– Kázmi! Kázmikám!  Hova tűntél? Elbújtál?  - A kandúr Dömére pillantott:

– Köszönöm, barátom! – nyávogta, és visszasurrant a lakásba.

– Semmiség – legyintett a kisegér, de addigra Kázmér már a tálja körül sündörgött.

Másnap reggel, miközben Döme az éléskamrájában pakolászott, nyikorogva résnyire nyílt a pinceajtó: – Döme! Döme, itt vagy? – kukucskált be egy cicafej.

Döme elősomfordált a lyukból: – Nocsak, az új lakó! Megint eltévedtél, Kázmi?

Kázmér a fejét rázta: – Nem, téged kerestelek. – Rázta meg a fejét a kandúr, és egy darabka sajtot pottyantott a kisegér elé. – Hálám jeléül… – magyarázta.

– Óh, igazán nem kellett volna! - szerénykedett Döme, miközben izgatottan szimatolta a sajtot. – De ha már ilyen kedves vagy… Ugye nem haragszol? - s majszolni kezdte ízletes ajándékát.

– Most mennem kell, vár a lift, hogy visszavigyen.  – búcsúzkodott Kázmér. – Már nekem is a barátom, és egyet sem félelmetes.

– A barátság jó dolog - bölcselkedett Döme. - Az a barát pedig, aki sajtot hoz, megérdemli, hogy elkísérjem. Verseny a liftajtóig! – kiáltotta, s futásnak eredt.