Aladár, a bátor kukac

Aladár, a bátor kukac.

  Aladár, a bátor kukac 
  Volt egyszer egy kis kukac, Aladárnak hívták. Teste szép színes és kissé gömbölyded. Aladár egy almafán élt, és nagyon szerette az almákat – főleg a piros, ropogós fajtát. Szerette a nyugalmat, a napsütést, és a reggeli harmatcseppet. Olyankor még ki is kukucskált az almában lévő lakosztályából. Ám egy nap különös dolog történt. Egy kis méhecske, Zümi, leszállt az almafa levelére Aladárral szembe és mesélni kezdett: 
  – Tudod, Aladár, messze innen van egy virágrét, ahol százféle illat van, és még a föld is málnás ízű! - Aladár szeme kikerekedett. Soha nem járt még az almafán túl, de valami megmozdult benne. Talán egy kis kíváncsiság… vagy egy nagy adag bátorság? 
  – Én is látni akarom azt a rétet! – jelentette ki. Egy nap úgy döntött, ideje felfedezni a világot. Hiszen az almán kívül még semmit se látott e nagy kerek világból. Összeszedte bátorságát a hosszú útra. Elbúcsúzott az almától, amiben lakott, és elindult csúszva-mászva a kert felé. Először lecsúszott a fáról a csigacsúszdán, amit a szomszéd csiga hagyott ott. Aztán át kellett kelnie egy tócsán, ahol egy béka udvariasan átvitte a hátán. A túl parton volt egy nagy kidőlt fa, ahol egy pettyes szárnyú katicát látott, aki épp a szárnyait szárítgatta.
  – Hová mész, kukac barátom? – kérdezte a katica.
  - Kalandot keresek! - válaszolta Aladár büszkén. Mosolyogva ment tovább és útközben találkozott egy boly hangyával, akik épp ételt cipeltek:
  – Nem félsz egyedül mászkálni? – kérdezték.
  – Kicsit igen – válaszolta Aladár, - de jobban félnék, ha sosem próbálnám meg. 
  Ahogy így ment, mendegélt, egyszer csak kiért a virágrétre. És tényleg: a levegő illatos volt, a virágok tarkák és hatalmasak, és a föld… mintha tényleg picit málnás lett volna. Útközben átmászott egy falevélen, elbújt egy vakondtúrás mögé, és még egy kis esőt is kapott. Végül odaért a virághoz, és valóban: aznap épp kék volt, holott előző nap sárgának mondták. Aladár leült egy pitypang árnyékába, és boldogan sóhajtott. 
  – Milyen jó, hogy elindultam. 
  Onnantól kezdve Aladár minden nap útra kelt. Néha csak egy falevéllel ment odébb, néha messzebbre. De mindig új barátokat, új illatokat és új csodákat talált. És ha valaki kérdezte tőle, hogy honnan ilyen bátor, csak ennyit mondott: 
  – Nem kell nagy kukacnak lenni, hogy nagy dolgokat láss. 
  Aladár leült a réten és boldogan sóhajtott. 
  – Milyen nagy a világ… és mennyi szép dolog van benne! 
Azóta is járja a kertet, és minden nap új csodát talál. 
                                                                                                Vége