A virágfülű mókus

A virágfülű mókus.

Volt egyszer egy mókus, akinek a legnagyobb örömet a virágok illata és színei okozták. Minden reggel végigszaladt az erdőn, hogy megcsodálja a harmatos harangvirágokat és beszélgessen egy kicsit a pipacsokkal. Az egész erdő tudta, hogy ő a Virágbűvölő Mókus. Egy nap, mikor a nap sugarai úgy táncoltak a leveleken, mint soha azelőtt, megszületett a mókus gyermeke. Csakhogy ez a kicsi mókus nem volt akármilyen – a fülecskéi mint két virág szirma pompáztak! Lila volt az egyik, és narancs a másik, mindig finoman rezdültek a szélben.

Az erdő lakói csodájára jártak a virágfülű kölyöknek, aki már kis korától kezdve értette a virágok nyelvét…és a kis virágfülű mókusgyerek nemcsak a megjelenésében hasonlított a virágokra, hanem a természetüket is magában hordozta. Volt például egy tulajdonsága, amit a napraforgótól örökölt: mindig a nap felé fordult, és ahol ő volt, ott ragyogó hangulat fogta el az embereket, állatokat.

A rózsától is kapott egy különleges képességet: ha valaki szomorú volt, csak megsimította a virágos fülecskéjével, és máris boldogságillat lengte be a levegőt.

Az ibolya szerénységét, a harangvirág játékosságát, sőt, a borostyán kitartását is örökölte. Minden virág egy kis darabját adta neki – ezért lett belőle az erdő kis varázslénye, aki nem csak hallotta, hanem értette is a természet suttogását.

Egy nap aztán amikor az erdő szíve, az Öreg Tölgy elkezdett hervadni, az állatok tanácstalanul álltak, ugyanis ez a fa adta az erdő erejét, és ha elpusztul, mindenki utána hal. A virágfülű mókusgyerek ekkor előlépett, mert a virágok megsúgták neki: létezik egy ritka növény, az Életbimbó, amely visszaadhatja az Öreg Tölgy energiáját – de csak az találhatja meg, aki érti a természet nyelvét.

A kis Virágfülű küldetése azonban tele volt veszélyekkel, először is át kellett kelnie a Szélbújó mezőn, ahol csak azok haladhattak, akik tudtak táncolni a fűvel. Meg kellett oldania a Virágrejtvényt, amit egy bölcs százszorszép őrzött. Segítenie kellett más lényeken is útközben – egy kóbor méhnek, egy eltévedt pillangónak – mert a virágok elmondták neki, hogy az Életbimbó csak akkor tárja fel magát, ha jóságot lát. Szerencsére a virágfülű mókusnak bőven akadtak segítőtársai, mint például Fuvallatka, a levegőtündér, aki egy apró lény volt, szárnyai harmatcseppekből álltak össze. Ő súgta meg a Virágfülűnek a szelek titkait, és segített neki átrepülni a magas hegygerinceken, amikor veszély közeledett. Aztán ott volt Bodza, a beszélő virág, melynek gyökerei elértek a múlt emlékeihez – Bodza tudta, mi történt az erdő mélyén réges-régen. Néha kissé feledékeny volt, de ha énekeltek neki, azonnal emlékezni kezdett. Tarkának, a pillangóvarázslónak meg a szárnyain minden szín ott volt, amit a természet valaha alkotott. A színei a hangulatától függően változtak, és képes volt elrejteni magát (és másokat is) a ragyogással.

Mondjuk Gombócka, az ugráló gomba lett a legjobb barátja Virágfülűnek, aki kicsit bohókás volt, de hatalmas tudással rendelkezett az erdő alatti titkos ösvényekről. Mindig akkor jelent meg, amikor senki sem számított rá – viszont mindig jókor!

Estella, a csillagbagoly, volt a bölcsesség szava. Mindig éjszaka kelt útra, és a csillagokkal beszélgetett. Ő megtanította a mókusgyereknek, hogyan hallja meg a világ ritmusát. A barátok együttes segítségével Virágfülű végül megtalálta az Életbimbót és hazavitte. És láss csodát nemcsak az Öreg Tölgy újult meg, hanem az egész erdő, kis lakói rögtön ünnepelni kezdtek. Így vált a virágfülű mókusgyerekből legendás hős– aki küldetése során megértette, hogy a természetet nem uralni kell, hanem vele együtt élni.