A szívből jövő mosoly

A szívből jövő mosoly.

            Az erdei út két oldalát fasorok szegélyezték. A frisszöld lombok egymásba kapaszkodtak a magasban. A nyári nap erősen sütött, de a sűrűn nőtt levelek között alig tudott áthatolni néhány sugara.

            Az árnyas ösvényen túrázók haladtak a kilátó felé. Alaposan kimelegedtek, ezért leültek a pihenőhelyen. A kislány hirtelen felállt, és bebújt a bokrok közé. Szétnyitotta az ágakat, és egy kicsiny tisztást látott maga előtt.

– Nézzétek, milyen hatalmas gomba! – kiáltotta.

– Várj, mindjárt megyek! – szólt a bátyja.

– Ne menjetek messze! – kérte az apukája.

– Tudom! Jövünk azonnal! – ígérte a kisfiú, és követte a testvérét a bokrok közé. Megállt mellette, és néhány pillanatig csodálta az érintetlen területet az ágak mögött.

– Eljössz velem oda? – mutatott a kislány a tisztás egy védett sarkába, ahol a hatalmasra nőtt gombát megpillantotta.

– Persze! – bólintott a testvére, és mindketten futásnak eredtek. Amikor megérkeztek, a növény mellé álltak, akinek kalapja majdnem a derekukig ért. Körülötte sok-sok apró társa álldogált, mindannyian ijedten néztek az idegenekre. A gyerekek azonban boldogan figyelték meg őket.

– Éppen ilyen gombákat festettem tegnap! – szólalt meg a kislány, és szívből jövő mosolya nyugtatóan áradt szét a kis tisztáson.

– Ti egy család vagytok! Nem régen érkeztetek ide Gombaországból, hogy benépesítsétek ezt az erdőt! – tette hozzá a kisfiú.

– Igen, a szelek szárnyán jöttünk! – hagyta jóvá a nagy gomba, és csodálkozott azon, hogy a gyerekek milyen jól ismerik őket és a történetüket. – Nem fognak bántani bennünket, ne aggódjatok! – fordult a kicsik felé. – Láttátok, hogy milyen őszintén megörültek nekünk, és szívből jött a kislány mosolya! – Nem kell segítséget hívnunk! – intette a fehér társát, akinek sziréna volt a kalapján, és már arra készült, hogy beindítsa.

– Én is úgy látom, hogy nincs veszély! – ismerte el a mentőgomba.

– Ha megszólal a sziréna, akkor Gombatündér leszáll hozzátok a felhők fölül! – mondta a kislány.

– Igen. Segít nekünk, ha kell. De annak ára van – felelte a nagy gomba.

– Haza kell mennetek Gombaországba – folytatta a kisfiú.

– Pedig mi szeretnénk itt élni. Egy napsugár elmesélte nekünk, hogy van egy kislány és egy kisfiú a Földön, akik mesét írtak rólunk, és festettek is hozzá egy csodaszép képet – beszélgetett tovább a nagy gomba.

– A képen egy piros kalapos áll, körülötte sok-sok apró gombával, az egyiknek szirénája van, amely villog és vijjog, ha veszélyben vagytok – tette hozzá a kisfiú.

– Erre a hangra megérkezik Gombatündér, elvarázsolja innen a betolakodókat, titeket pedig hazarepít – fejezte be a kislány a mesét.

– Éppen ezt akartam mondani! – kiáltotta a nagy gomba. – Azt hallottam még a napsugártól, hogy a kislánynak olyan szívből jövő a mosolya, amilyen neked is van! Ti vagytok azok a gyerekek, akik megálmodtak bennünket! – döbbent rá hirtelen.

A kislány és a kisfiú egyszerre bólintottak, és elmosolyodtak. A kis tisztáson arany fény áradt szét, és a madarak közelebb röppentek, majd a gyerekek vállára ültek. A mókus kitekintett az odujából, a sünike előbújt a rejtekéből.

– Gyertek közelebb! – hívta őket a nagy gomba, és a mókus leszaladt a fa törzsén, majd lecsücsült a hatalmas kalap alá. A sünike is közelebb húzódott, láthatóan biztonságban érezték magukat. Mindannyian élvezték a pillanatot.

– Gyertek gyerekek, indulunk tovább! – hajtotta szét a bokrok ágait az anyukájuk. – Miért nem mellénk ültetek a padra, ha elfáradtatok? – kérdezte aztán, amikor azt látta, hogy a testvérek a tisztáson a fűben pihennek.

– Itt sokkal érdekesebb, nem látod, Anya? – kérdezte a kislány, és körbe mutatott. Már éppen beszélni akart a gombákról, amikor észrevette, hogy a levegő párás lett, és már nem látszanak sem ők, sem a kis állatok.

– Megyünk már! – mondta a kisfiú, és felállt. Kézen fogta a testvérét, és kiléptek a bokor mögül.

– Hol láttad azt a nagy gombát, amit meg szerettél volna mutatni? – kérdezte az anyukájuk.

– A tisztás egyik sarkában, de már nem láthatók – felelte a kislány.

Ezután mindannyian a hegyi kilátó felé vették az irányt. Amikor odaértek, nagyon szép látvány fogadta őket. Ezüstfolyó kandikált ki a hegyek mögül, azután folydogált előttük egy ideig, de csak azért, hogy ismét elbújjon mögéjük. A folyó partján, a hegy lábánál apró házak vettek körül egy magasba nyúló templomot. Megszólalt a harang, és a szél ellibbentette a hangját a kirándulókig. Anya, Apa és a gyerekek akaratlanul is elmosolyodtak, és a tündérek kitekintettek a felhők mögül, hogy lássák őket. Körülöttük rózsaszínben úszott az égbolt.

– Ez eltűnik? – kérdezte a kislány.

– Nem, nem tűnik el, de minden pillanatban változik – felelte az apukája, és a gyerekek nagyon figyeltek, hogy egyetlen pillanatot se mulasszanak el.  

            Amikor hazatértek, elővették a kislány festményét, amelyen a nagy gomba és apró társai álldogáltak. A képen a mentőgomba, szirénával a kalapján jól kihúzta magát, és komolyan nézett a társaira.

– Festek még ide kismadarakat, mókust és sünit is! – határozta el a kislány, és nagy igyekezettel hozzáfogott.

            A gyerekek elalvás előtt beszélgettek egy kicsit az aznap látottakról, kiegészítették a mesés történetüket az ezüst folyóval, és a partján egy kis faluval, ahol a mindig boldog emberek élnek, akiknek az arcán őszinte, szívből jövő mosoly fakad.