A remény

A remény.

Lackó a második osztályt tapossa a külváros téglaépítésű általános iskolájában. A nagyszüleivel lakik, két utcasarokkal arrébb és már egyedül járt haza. Magányosan, hiszen senki sem akar vele menni, barátai sosem voltak. Nagy ritkán szól egy-egy fán ülő madárhoz, s azok énekszóval válaszolnak neki. Másik cimborája Buksi, a szomszéd kutya, hűséges társa, aki még sohasem hagyta cserben. Minden délután a lépcső előtt vár rá. Az árokmenti fák takarásában tiszta, szép porták sorakoznak, egyszintes kockaházakkal, kis garázsokkal, színes virágokkal szegélyezve. Vidék már ez, hiszen az öregek mezítláb állnak a kapu előtt gereblyézés után. Gyalog vagy bicklivel járnak a helybéliek, menő autóval errefelé csak a fogorvos jár. 

Hazaérve nagymamája kiszedegeti Lackó barna, kócos hajából a bogarakat, majd leülteti ebédelni és megkérdezi, mi volt aznap az iskolában? De ha egyszer sosem történik semmi? A tanító gyakran mond olyanokat fogadóórán, hogy a fiú nehezen nyílik meg, befelé forduló alkat, és hogy hiába hívják kidobósozni a társai, sohasem csatlakozik hozzájuk. - Tudja, a szülei... - néz maga elé a nagymama és könny szökik a szemébe. A válás ma már nem szégyen. Zsófi is az édesanyjával él, Peti pedig a páros heteket az apukájánál, míg a páratlan heteket az anyukájánál tölti és mindenhol szeretik. Balázs apjáról azt beszélik, hogy nem veti meg az italt, de legalább hazamegy a kocsmából. Bella anyja férfiakkal múlatja az időt, a lányát azonban nem cserélné el egyikre sem. Lackó azonban szégyenkezik, amiért őt elhagyták. Először az apja, majd az anyja is. Ennél már az is jobb lett volna, ha meghalnak. 

Mindez az ő hibája, megérdemelte. A pap is azt mondta nemrég, hogy Isten így bünteti és hogy minden ember egyformán gonosz. Talán ha szót fogadott volna, akkor a szülei elvitték volna magukkal arra az ismeretlen helyre, ahol a nagymama szerint szerencsét próbálnak. A nagymama hazudik, hisz nem is létezik olyan, hogy szerencse. A pap arról is szólt, hogy viselje méltósággal a sorsát, de hogyan is tenne így, amikor azt sem tudja, mi az a méltóság? A nagyapja pedig azt szokta mondani, hogy az igazi férfiak sorsa nehéz, de zokszó nélkül tűrik, ő is így tett a háború idején. Legalább az öreg házban senkinek nincs útjában, igaz, próbál észrevétlen maradni. Ebéd után kimegy a tyúkokhoz, körtét szed a fáról a kiskosárba, majd leül a leckéjéhez. 

A beszűrődő nap fénye átjárja a szobát, sugarai megállnak Lackó tolltartójának tetején, majd egy lágy szellő meglebegteti a fénycsíkokat és Lackó szívét elönti a jól ismert bizonytalanság érzése. Mindent megtenne, csak hogy másképp legyen. Szorongva néz ki az ablakon, szavai elfogynak. Tudja, hogy kibeszélik a háta mögött, gúny tárgya ő, a csodabogár. 

Anyák napján összeszorul a szíve, a nagymama jelenléte most nem nyújt vigaszt, de azért mindig szed neki orgonát. Mesélj anyukádról - írja az irodalomkönyv. Köszöntjük az édesanyákat - harsogja a rádió.

Egy nap a nagymama kivágott újsághirdetést hoz, rajta sötétkék betűk: 8 éves fiúkat keres a kisvárosi focicsapat! Jelentkezési lap is van hozzá: adatok, születési idő, anyja neve... Hát már itt is! Kudarccal kezdődik minden, amihez hozzáfog. 

- Próbáljuk meg! - simít végig a hátán a nagymama. Lackó nem tud elaludni. A nagymama azt akarja, hogy már holnap menjenek oda a pályára. Biztos tele lesz ismerőssel. Biztos labdát se adnak neki, elvégre mi jogon adnának neki, a szörnyetegnek?

Tíz perc séta után a kanyarban megpillantották a focipályát. Frissen nyírt gyep, a lelátón hófehér székek, a fehérre meszelt főépület homlokzatán kék-piros-fehér címer. Belépnek az ajtón. Lackó és az ezüsthajú drága hölgy, a nagymama. Igen, ma hölgy, hiszen felvette a szebbik ruháját, az ünneplőt. Az aulában kopaszodó úr terelgeti a zsibongó fiúcsapatokat, kiket jobbra, kiket balra, megint másokat a lenti öltözőbe. Izmai feszülnek a sárga póló alatt, ahogy felírja az érkezők nevét. Lackónak int, hogy menjen jobbra, a nagymamát kedvesen a lelátó felé kalauzolja. Lackó a tornaruháját hozza, egyelőre nem kell másik. Alig fedez fel egy-egy ismerős arcot, micsoda megkönnyebbúlés! Az öltöző ajtajában mosolygós, fiatal szőke edző várja a focizni vágyó 8 éveseket. Bemutatkozás, pár üdvözlő szó után próbafeladatok következnek, labdavezetés a bóják között, a fehér vonalnál megállni és kapura lőni, sípszóra párkeresés, majd kettesével passzolgatás. Lackó belead mindent, párt is könnyen talál, egy piros pólós alacsonyabb srác lesz a társa, talán Botond. Tizennyolcan vannak, ennyi nevet képtelenség elsőre megjegyezni. Életében először nem gondolja azt, hogy összesúgnak a háta mögött, csak a labdát érzi, a feladatot és a célt látja meg Botondot, aki épp hozzá beszél és ő nem jön zavarba, hanem válaszol. Értelmesen és határozottan, mint egy ellenféllel vagy csapattárssal, ez hamarosan kiderül, amikor elkezdődik a mérkőzés. 

Lelkesen közeledik hozzá az edző, Lackó egy pillanatra összerezen, lesüti a szemét, majd minden mindegy alapon a szőke szempárra szegezi tekintetét, várva a megsemmisítő ítéletet. Mákszemnyi hite elpárolog. Az edző mosoly, s csak utána szólal meg:

- Ez igen, Lackó, fociztál már korábban?

Lackót életében először elönti a boldogság, s egy teljesen új, sosem tapasztalt üde zöld, édes nyáresti érzés: a remény.