A piros fehér pöttyös cipő

A piros fehér pöttyös cipő.

Egy gyönyörűen megírt, varázslatos történet következzék Lunáról és a dédszüleiről:

Luna mindig lenyűgözve hallgatta dédszülei történeteit egy régi városról, ahol az utcák még macskakővel voltak kirakva, és ahol egy öreg könyvesbolt állt a főtéren. A város neve Kőrösmező volt. A Kárpátok ölelésében fekvő város a Fekete-Tisza völgyében terült el. Sűrű erdők, zöldellő hegyi rétek és meredek sziklafalak határolták. A környéket a Máramarosi-havasok uralták, ahol a Tatár-hágó és a Hóvár csúcsai emelkedtek. A dédszülők Lunának mindig arról meséltek, hogy egy nap vissza szeretnének térni oda.

S miután sok érdekes történetet megosztottak a kislánnyal Dédi egy nap megmutatta féltve őrzött kincseit, melyek közül a legkedvesebbek három pár cipő volt. A nagy diófából ácsolt szekrény alján pihentek, egy ezüst szandál, egy tűsarkú, hátul masnis, elöl tulipán mintás, fekete cipő és egy piros alapon fehér pöttyös. Luna kileste, amint dédi éjszakánként nézegette a cipőket, s miközben gyönyörködött bennük mindig mosolygott. Luna, kíváncsi kislány lévén egyik éjjel kilopózott az előszobába és felpróbálta a piros-fehér pöttyös cipőt. És láss csodát pontosan illetek rá. Luna azonban nem tudta, hogy Dédi cipői nem csupán emlékeket őriznek, hanem egy időkaput is rejtenek, ami a viselőjét vissza tudja repíteni a dédszülei fiatalkorába.

A piros-fehér pöttyös cipő

Lunát enyhe szédülés fogta el. Mire újra biztosan állt a lábán, a szobája helyett egy vadregényes tájon találta magát, ami tele volt gyalogösvényekkel. Hol vagyok? Nézett körbe tanácstalanul. Aztán a dédszülei történeteiből hamarosan felismerte, hogy Kőrösmezőn van! És minden éppen olyan volt, ahogyan a dédszülei lefestették. A Tisza kristálytiszta vizében pisztrángok úszkáltak, a part mentén málnabokrok nőttek, és amitől egy kicsit megijedt, hogy a part túloldalán medvék lakmároztak. Tovább menve, bent a városban az utcákon, apró lovakon ülve közlekedtek az emberek. És Luna hamarosan rátalált a dédszülei házára, ami a falu legvégén állt, közel az erdőhöz és a híres Haramia fához. Ahogy a kerítésen bekukkantott megpillantotta a nagyapját, aki kicsi gyerekként Jotyi nevű kutyájával játszott. Ottó éppen a kutyáját idomította arra, hogy a tyúkólból hozza el a tojásokat a pofájában, úgy, hogy ne törjenek össze. Látta a dédit fiatalasszonyként és a nagyapja nővérét, Rozália nénit, aki csalános vajas kenyeret majszolt. Az idilli hangulatnak lódobogás hangja vetett véget. Amikor Luna látta, hogy a dédi gyorsan betereli a gyerekeket a házba és az utcáról hirtelen eltűnnek az emberek, rögtön tudta, hogy fenyegető veszély közeledhet. Gyorsan felmászott egy magányos fára, ami a háztól nem messze állt. Kiderült, hogy jól tette, hogy elrejtőzködött, mert egy hírhedt betyár érkezett két társával, és éppen az alá a fa alá telepedtek le, amire Luna felmászott. A kislány amennyire tudott igyekezett mozdulatlan maradni a fa lombjai között, miközben a betyárok tüzet raktak és nekiláttak a vacsorájuknak. A füst lassan szállt fel, a sült szalonna illata betöltötte a levegőt. Egyiküknek, egy mély hangú férfinak, akit társai Oleksza néven szólítottak, három aranyhajszála volt, amelyek, a dédi egyszer említette, hogy mágikus erőt adtak neki. Szavaiból úgy tűnt ki, hogy ő a vezér. Egy térképet húzott elő a kabátjából.

Luna a fa ágai között rejtve, minden szavukat hallotta: „A kincs itt van, a folyó mentén lévő ház telkén. Egy öregember rejtette ott el, azt mondják, az ő nagyapja ásta el még a kuruc-labanc háború idején. – mondta Oleksza komoran, és ujjával végigsimított egy pontot a térképen. Luna rájött, hogy a betyárok éppen a dédszülei házát szemelték ki, azt hívén, hogy a kincs az ő telkükön van elrejtve.

Ezt hallva Luna szíve hevesebben kezdett dobogni. A másik betyár, Iván elmosolyodott, és előhúzott egy régi kulcsot a zsebéből. „Nem lesz nehéz bejutni. Az ajtó régóta nem záródik rendesen. Egy kis éjjeli munka, és már miénk is lesz, ami ott van.”

„Nem gond, ha kell, felveszem a harcot a lakókkal, mert tudjátok ugye, hogy amíg ezek az arany hajszálaim megvannak, addig senki sem tud legyőzni.”-mondta Oleksza és a hosszú hajára mutatott.

Luna döbbenten hallgatta a beszélgetést. Szóval dédi háza a célpont! De vajon mi lehet az a titokzatos kincs? Egy elásott arany, vagy egy családi ereklye?

Luna tovább fülelt, hátha többet is megtud a betyárok tervéről, s közben mindvégig azon töprengett, hogy tudna valahogy visszajutni a házhoz, hogy figyelmeztesse Dédit, aki egyedül van a házban, a két kisgyerekkel. Ha lemászik a fáról, kockáztatja, hogy a betyárok észreveszik. Ha vár, talán már túl késő lesz. A betyárok eközben egyre részletesebben tárgyalták a tervüket. Egyikük nevetve mondta: – Ez a ház tele van régi dolgokkal. Az öreg vasutas is biztosan elrejtett ott valamit, aminek hasznát vehetjük!

Luna erre mély levegőt vett, és eszébe jutott, hogy Dédi mindig azt mondta: ha valami baj van, a baglyok előre tudják! És elkezdett pontosan olyan hangon huhogni, mint egy bagoly. Az éjszaka csendjében Luna huhogása visszhangzott a fák között. De a betyárok ügyet sem vetettek rá, mert egyszerű madárhangnak hitték, hiszen a baglyok mindig így huhognak éjszakánként. De odabent a házban Dédi hirtelen felegyenesedett, a gyerekeket magához szorította. Talán megértette! De mit tegyen most? Bezárja az ajtót? Elrejtőzzön a házban?

Luna figyelt tovább, várva, hogy Dédi mit lép—és közben tudta, hogy ha túl sokat huhog, a betyárok gyanút foghatnak. Ezért gyorsan elkezdett gondolkodni, hogyan adhat másik jelet Dédinek anélkül, hogy a betyárok felfedeznék a kilétét. A fa ágai között egy apró, száraz gallyat talált. Óvatosan letörte, majd hirtelen elengedte úgy, hogy az egyenesen Dédi házának a tetejére essen. Az ág pattant egyet, majd legurult, végül az ablakpárkányon koppant. Luna feszülten figyelte, ahogy Dédi odalépett az ablakhoz, és kinézett. Vajon észrevette őt? Vagy csak a koppanásból megérezte, hogy valami nincs rendben?

Dédi hirtelen a konyhába sietett. Luna nem látta, mit csinál, de pár pillanat múlva a ház ablakán keresztül halvány fény lobbant—egy gyertya pislákolt.

Luna nem tudta, hogy Dédi férje a konyhában lévő gerendára erősített egy régi kolompot. Ha valaki megfelelően rántja meg, a hangja úgy zeng majd, mintha egy egész csapat férfi közeledne a házhoz—talán a betyárok azt hiszik, hogy a vasutas férj hamarosan hazaér, és gyorsan továbbállnak!

Dédi nem habozott—tudta, hogy a falu segít, ha veszély fenyegeti őket. Felállt egy hokedlire és felnyúlt a kolomphoz, amely már generációk óta ott lógott a gerendán, és erőteljes mozdulattal megrázta.

A kolomp mélyen zengő hangja végigzúgott az éjszakán. A faluban minden ajtó mögött felkapták a fejüket. A kutyák ugatni kezdtek, a házakban mozgás támadt, és hamarosan egy lámpás fénye villant az egyik szomszédos udvarban.

A betyárok azonnal megmerevedtek a fa alatt.

–Ez meg mi? – mordult fel egyikük, és idegesen kapta fel a fejét. – Valaki észrevett minket? Pedig eljátszottuk a távozásunkat és igazán titokban osontunk vissza!"

A falu lassan életre kelt. Luna a fán rejtőzködve látta, ahogy az emberek kinyitják az ablakokat, suttogás, majd egyre határozottabb hangok töltötték be az éjszakát. A kovács házából egy férfi magára kapta a kabátját, a molnár fáklyát gyújtott, és már indult is a főtér felé.

A betyárok tanakodni kezdtek. A tervük dugába dőlhet, ha a falu felfigyel rájuk! Az egyik felpattant a lovára, hogy megszemlélje mi történik a sötét utcában.

–Tűnjünk el innen, mielőtt baj lesz! – sziszegte visszatérve, és gyors mozdulattal felugrott a lovára. A többiek meg követték.

Luna és Dédi együtt lélegeztek fel, ahogy a betyárok sietve elvágtattak a falu határa felé. Dédi leejtette a kezéből a kolompot, a gyerekek még mindig a kályha melletti rejtekhelyen lapultak. A falu emberei lassan odagyűltek Dédi házához, addigra Luna is lemászott a fáról és Dédi mellé lépve elkezdte mesélni, hogy mit hallott.

Jé Dédi megőszültél!-kiáltott fel Luna, amikor befejezte a mondandóját, mert míg Dédi haja mindenütt fekete volt, elöl egy hajtincse teljesen ősz lett, egy gyönyörű fehér rózsa formát alkotva. Dédi elmosolyodott, és miközben az ujjaival végigsimított a saját haján, játékosan a következőket mondta: „Nos, ha már így alakult, legalább elegánsan őszültem meg!”–mondta. A falu emberei ezt látva nem győzték dicsérni Dédi hősiességét.

Most, hogy a veszély elmúlt, Luna egy pillanatra elgondolkodott. Vajon itt kell maradnia, hogy tovább kutassa a titokzatos kincs történetét vagy elérkezett az idő, hogy visszatérjen az otthonába, a jelenbe?