A kíváncsi gyíkocska

A kíváncsi gyíkocska.

Kíváncsi a kicsi gyík születése óta,
kalandvágya nem csitul cseppet sem azóta.
Kúszik mászik fűre, fára, erdőre, mezőre,
gyorsan inal észrevétlen fel a lapos kőre.
Ez a kő a fellegvára, onnan nézelődik,
s ha lát valami izgalmasat, biz’ nem tépelődik!
Vakmerően előbújik, szemeit mereszti,
ráadásul mindeközben a nyelvét is kiölti.
Nincs számára ellenség vagy hatalmas veszély,
a kicsi, fürge gyíkocska bizony sosem fél!
Tudja, hogy őt nem érheti semmiféle vész,
ezért aztán a kis hüllő bátor és merész!

Történt vele egy napon, hogy baleset érte,
éppen, mikor kirándult a gyíkok mezejére.
Egyik percben még a hátát sütötte a nap,
a másikban úgy érezte, hogy sírva fakad.
A kis gyíkot váratlanul nagy fájdalom érte,
farkára lépett véletlen, egy szórakozott medve!
Meg is ijedt, azon nyomban menekülni kezdett.
Senki nem hallott még gyíkról, ki medvével kikezdett!
Hazaérve kimerülve, otthon vette észre,
hiányzik a hátsó felén leghosszabb testrésze.
Végtelenül bánatos volt, szégyellte az esetet,
úgy érezte farok nélkül gyíkok közé nem mehet.

Elrejtőzött köve alá, onnan messze ellátott,
bujdosva és nagy titokban, de látta a világot.
Így éldegélt magányosan hosszú - hosszú ideig,
de a magány, egyedüllét, minden gyíkot kimerít.
Így aztán egy napos reggel előbújt a kő alól,
óvatosan körülnézett, napozhat-e valahol.
Talált is egy sziklakövet, elnyújtózott rajta,
s hirtelen megjelent a gyíkocska árnyéka.
Boldog volt, hogy látta, van már egy barátja,
aki mindig követi majd, kőről, kőre mászva.
Igaz, hogy az árnyékgyíknak szép hosszú a farka,
az övét sajnos letépte a nagy medve talpa.

Fájón gondolt vissza a szomorú estére,
sóhajtozva tekintett hiányos testére.
Ám bánata hamar boldogságba csapott,
hisz a kisgyík látta, hogy újra nőtt a farok!
Azóta az apró hüllő még sokkal kíváncsibb,
vakmerően rohangál a gyíkmező határig.
Tudja már, hogy nagy baj nem történhet vele,
vagy ha egyszer mégis, hát meggyógyul a teste.