A Gyerekek Bolygója

A Gyerekek Bolygója.

Valahol messze, nagyon messze a hatalmas világűrben épített egy nagy varázsló egy aprócska bolygót, pont akkorát, mint a Föld. Ez a varázsló szomorúan élt ezen a csodaszép, ám lakatlan bolygón. Nem adott neki nevet, hiszen senki sem volt, akivel megoszthatta volna magányát. Mindig más-más vidéken hajtotta le a fejét, mindig más tájakra repült el űrhajójával, hátha talál valamit, ami enyhíti szomorúságát.

Egy szép napon, miközben az égbolt csillagait figyelte, egy fénylő csík hasította keresztül az univerzum végtelenjét. Egy űrhajó zuhant lefelé, vakító fénnyel cikázva a bolygó légterében, majd végül egy puha, aranyló mezőn landolt.

A varázsló sietve a helyszínre érkezett, és megdöbbenve látta, hogy az űrhajó utasai gyerekek voltak! Rémülten néztek körbe, nem tudták, hol vannak, és a hajójuk darabokra tört. Arcukon félelem és szomorúság tükröződött.

A varázsló nem tétovázott. Botját meglengetve gyógyító fényt bocsátott az űrhajóra, hogy mindenki sértetlen maradjon. Majd gyengéden így szólt:

— Ne féljetek, kis utazók! Mostantól biztonságban vagytok.

De látta, hogy a szomorúság nem tűnt el teljesen. Egy sivár bolygó nem lehet otthon a gyerekek számára. Ekkor elhatározta, hogy varázslatával megváltoztatja mindazt, amit korábban teremtett.

Megkérdezte a gyerekeket:

— Milyen bolygón lennétek igazán boldogok? Mi tenne titeket felhőtlenül vidámmá?

A gyerekek egymás szavába vágva meséltek játékokról, kalandokról, nevetésről, és álmaikról. A varázsló mosolyogva hallgatta őket, majd egyetlen suhintással csodává változtatta az általa megépített bolygót.

A légkör hirtelen megtelt nevetéssel, az égbolton szivárványok táncoltak éjjel-nappal, cukorvattává váltak a felhők, és minden játszótér óriási ugrálóvár lett. Az utcák nem kőből vagy betonból készültek, hanem puha, illatos szőttesekből, amelyek mindig melegen tartották az apró talpakat.

A fák minden reggel új meséket suttogtak, a csillagok pedig énekszóval búcsúztak az estéktől. Az iskolák óriási kalandparkokká alakultak, ahol a tanulás játék volt, és a számok cukorkák lettek, amelyeket kincsként lehetett gyűjteni.

Az idő sosem sietett. Mindig jutott hely egy új történetre, egy kis mókára, és egy ölelésre.

Minden völgyben játszóterek születtek, minden erdőben csodás titkok rejtőztek. A tavak csobbanásra nevettek, a hegyek óriási csúszdákká alakultak. Ezentúl a bolygó már nem maradt névtelen – a Gyerekek Bolygója lett!

Az űrhajó utasai boldogan fogadták az új otthont, és híre ment szerte a világűrben, hogy létezik egy hely, ahol minden gyermek mindig nevethet és játszhat. Egyre többen érkeztek, és a bolygó megtelt élettel, örömmel, mesékkel és kalandokkal.

A varázsló pedig már soha többé nem volt magányos. Mostantól minden nap volt kivel beszélgetnie, kikkel megosztania történeteit, és kiket megóvnia.

Így lett a bolygó egy hely, ahol a boldogság örökké tartott, és ahol a nevetés sosem szűnt meg.