Folyton síró királykisasszony

Folyton síró királykisasszony.

Ezt a mesét Bogyika akkor mesélte el, amikor nagyon fájt a kis hasikája és sehogyan sem tudtunk rájönni, hogy hogyan is segíthetnénk neki. Elmesélte hát, hogy az egyszeri király lányának Sehol országban hogyan is segített egy fiúcskának öltözött leányka.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szegény ember, akinek volt két fia és egy leánykája. A szegény ember egyedül élt a gyermekeivel. A felesége már régen nem élt és ő is érezte, hogy az ideje kitelik hamarosan. Magához hívta hát a legidősebb gyermekét és a lelkére kötötte, hogy mindig vigyázni fog a testvéreire.

A legidősebb fiú szolgálatot vállalt, de sehogyan sem tudtak megélni, így elhatározták, hogy vándorútra kelnek, hátha több szerencséjük lesz út közben. A kicsi lánykát nagyon féltették a testvérei, ezért inkább fiú ruhát adtak rá és a szép hosszú haját sapka alá rejtették. Úgy indultak útnak, mint három fiútestvér.

Ahogy mentek, mendegéltek, eljutottak Sehol országba, ahol hallották, hogy nagy gondban van a király, mert a leánykája folyton csak sír. Senki nem tudja megvigasztalni. Pedig a szegény királynak így is volt már gondja éppen elég. Az országa határán a szomszédos ország hadserege állt, készen arra, hogy elfoglalják az országát és a szeretett feleségét is elvesztette,  nem sokkal a kislányuk születése után.

Kihírdette hát, hogy aki segíteni tud a kislánya baján, annak háromszekérnyi arany lesz a jutalma. Persze próbálkoztak is mindenféle tudós emberek, vajákos asszonyok, de a kicsi lányka csak sírt és sírt. A király már nagyon aggódott, hogy senki nem tud rajta segíteni és őt is elveszíti, mint az édesanyját.

A három testvér hírül vette és elhatározták, hogy megpróbálnak segíteni. Meg a sok arany sem jött volna rosszul. Először a legidősebb fiú próbálkozott. Énekelt is, táncolt is a kicsi lánynak, de bizony az abba nem hagyta a sírást. Próbálkozott ezzel, próbálkozott azzal, de a kicsi királylányka csak még keservesebben sírt. Így aztán kénytelen volt ő is a király elé állni - mint annyian előtte, - hogy bizony a kislányt neki sem sikerült megvigasztalni.

A király jószívű volt, nem bántotta a legidősebb fiút, sőt, mert egyenes beszédű, szép tartású legény volt, felkérte, hogy legyen a hadserege parancsnoka. A legidősebb fiú boldogan vállalta a szolgálatot és mindjárt el is indult a seregével az országhatárra, hogy megvédje a betolakodóktól.

Ezután a középső fiú próbálkozott. De sajnos ő sem járt több sikerrel. A kislány csak sírt, rít tovább keservesen. A király őt sem bántotta, mert látta a szemén, hogy igen csavaros eszű legény, inkább felkérte a kincstárnokának. Így a rengeteg aranyat ugyan ő sem szerezte meg, de onnantól láthatta nap, mint nap a király kincstárában.

A harmadik testvér is megpróbálkozhatott. Róla csak a tesvérei tudták, hogy valójában leány, aki szép teremtéssé serdült a vándorlásuk évei alatt. A fiúnak öltözött leány, amikor odalépett a kicsi királylányka bölcsőjéhez, levette a sapkáját és hagyta a vállára omlani a szép vörös haját.  A kicsi gyermek ezen úgy meglepődött, hogy még a sírást is abbahagyta menten. A leány erre előhívta a Ciró-Maró manóit és mindegyiket bemutatta a kicsi lánynak. A manók éppen tízen vannak. Ugye, Te már kitaláltad, hogy az ujjacskáid ők?

Az első és mindannyiuk közül a legvastagabb és legalacsonyabb a hüvelykujj. Ő a legügyesebb is, mert szembe tud fordulni a testvéreivel és mindig tanul valami újat. Az ikertestvérét is megmutatta és mókásan táncoltatta őket a királylányka előtt. A következő manó a fontoskodó. Kicsit magasabb és vékonyabb, mint az előzők. Ő akar megmutatni mindenkinek mindent, ezért is hívják mutató ujjnak. Mellette áll - pont középen - a középső ujj. Na, ő aztán ügyes is és kevély is, mert általában ő a legmagasabb mind közül. Mellette áll a leghiúbb manó. Ő aztán nagyon szereti cicomázni magát!  Igen boldog, ha gyűrűt húznak rá. Ezért is hívják gyűrűs ujjnak. És végül, mindközül a legkisebb manó, ahogy a neve is mondja, a kisujj.

A folyton síró  királykisasszony csak nézte, nézte  a játékos Ciró-Maró manókat, kikerekedett könnyes szemecskékkel és annyira elbámult rajtuk, hogy már sírni is teljesen elfelejtett. A nagy csendre benyitott a király. Fiatal ember volt még, és bizony, amikor meglátta a szépséges leányzót, ahogy a karjában tartja a kicsiny leánykáját, hát igen csak megtetszett  neki.  

-          Egy életem, egy halálom, én a tiéd, te az enyém, leszel-e a párom? – kérdezte egyszuszra.

A leány nem sokáig gondolkodott, mert nagyon megszerette a csöpp királylánykát és hát a király sem volt éppen  ellenére való.  Így esett, hogy még aznap hatalmas lakodalmat csaptak. Három nap, három éjjel folyt a dínom-dánom. Talán  még most is élnek, ha meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle.