Aranyszarvú unikornis a kunyhóban

Aranyszarvú unikornis a kunyhóban.

            A hercegnő fehér tüll ruhája két szélét megemelve lépkedett a bársonyos vörös színű rózsák között. Kedvence, a jószívű unikornis csendesen haladt utána. Tizenegy társa már a palota kertjével szemben álló épületben pihent.

            – Aranyszarvú, miért vagy ilyen szótlan? – érdeklődött a kishercegnő.

– Gondolkodom! – felelte az unikornis.

– Valami bánt? – állt meg a kishercegnő.

– Ma, amikor hazavittem a Kerekerdőbe a fiút és az édesanyját, az özvegyasszony nagyon szomorú volt.

– Mit mondott, miért? – nézett rá aggódva a kishercegnő.

– Azt mondta, hogy úgy érzi, egyedül marad a kunyhóban, mert a fia hamarosan elköltözik onnan, és ő már nem bírja rendben tartani a kiskertet és a házat – felelte Aranyszarvú.

– Az őrtündérek minden hajnalban meglátogatják őt is, mint az ország összes otthonát, és segítenek! – felelte a kishercegnő.

– Igen, ez igaz! – lélegzett fel az unikornis.

– Hová akar elköltözni a fiú, nem tudod? – kíváncsiskodott a kishercegnő.

– Nem tudom, de gondolom! – mosolyodott el Aranyszarvú. – Holnap korán kelek, megyünk a többiekkel az őrjáratra, úgyhogy aludni térek! – folytatta aztán.

– Persze, tudom! Pihenj jól, Aranyszarvú! – simogatta meg a hátát a kishercegnő, és közben ámulva nézte, mint mindig, ahogy aranyszínűre változik az unikornis szarva az érintése nyomán.

A kishercegnő még aludt, amikor a tizenkét őrtündér útra kelt a tizenkét egyszarvún a felhők fölött. A magasból figyelték a folyókat, réteket és a környező hegyeket. Ezen a napon megláttak egy pettyes hátú őzikét, aki át akart kelni a folyón, de félúton elfáradt, és belekapaszkodott egy úszó fatörzsbe. Aranyszarvú és az aranyruhás őrtündér leszálltak a folyópartra, a tündér varázspálcájával suhintott hármat, elsuttogott egy varázsigét, és az úszó fatörzs hajóvá változott. Odaröppent, a kormányhoz ült, és kivezette a partra. Amikor a pettyes hátú őzike kiszállt belőle, alig állt vékonyka lábain, annyira remegett a kimerültségtől. Az őrtündér erőt öntött belé, majd hazavezette őt. Aranyszarvú ezután az őrtündért a hátára vette, és felrepítette a magasba, majd elszáguldott vele a többi unikornishoz. Mikor az egész országban szétnéztek, és már nem maradt több tennivaló, a palota kertjébe siettek.

– Jártatok a Kerekerdő közelében? – kérdezte a kishercegnő.

– Persze. Mindent rendben találtunk arrafelé! – felelte Aranyszarvú.

– A kunyhót láttátok? – érdeklődött a kishercegnő.

– Láttuk. Az özvegyasszony levest főzött az udvaron egy bográcsban – közölte Aranyszarvú, és amikor a kishercegnő még mindig kérdőn nézett rá, tovább mesélt. – A fia fát vágott a tűzre! – Nem láttad, hogy milyen levest főztek? – kíváncsiskodott a kishercegnő.

– Azt nem. Megnézzem? – kérdezte Aranyszarvú, és amikor a kishercegnő bólintott, sebesen elszállt. Perceken belül megérkezett a kunyhó körüli kis kertbe, ahol azóta már elkészült az ebéd.

– Jó, hogy jöttél, Aranyszarvú! – szólította meg az özvegyasszony. – Szeretnék küldeni ebből a varázslevesből a kishercegnőnek! – folytatta.

– Varázsleves? – nézett nagyot Aranyszarvú.

– Igen. Sok-sok zöldséggel készült, és nagy – nagy szeretettel! Ha ebből eszik a kishercegnő, erős és szép marad, na meg okosabb lesz, mint eddig volt! – hunyorgott a napsütésben az özvegyasszony.

Aranyszarvú bólintott, és a fiúhoz fordult:

– Ülj fel a hátamra, és hozz ebből a varázslevesből egy tányérral! – mondta, és amikor a fiú felugrott rá, sebesen elrepítette a palotába, ahol már a kishercegnő várta.

– Ezt édesanyám küldi! – adta oda az edényt a fiú a lánynak.

– Varázsleves! Kóstold meg! – javasolta Aranyszarvú, és nyújtott hozzá egy aranykanalat.

– Óh, ez milyen finom! Mi a varázslat benne? – kérdezte a kishercegnő már az első kanál után.

– Édesanyám nagy gonddal és szeretettel készítette! És rengeteg zöldség van benne! – felelte a fiú.

– Még erősebb, még szebb, még okosabb leszel tőle, mint eddig! – tette hozzá az unikornis.

– Ez bizony nagyon jóízű! – ismerte el a kishercegnő. – Szívesen venném, ha édesanyád máskor is főzne nekem ehhez hasonlót! – tette hozzá. – Gyere, küldök egy szál vörös bársony rózsát cserébe! – folytatta, és a virágok közé sietett. A fiú követte őt, és amikor a palota kertjének legszebb rózsáját leszedte a kishercegnő, a virág úgy elkezdett ragyogni, mint a gyémánt.

– Ezt küldöm az édesanyádnak! – nyújtotta oda a rózsát. Beszélgettek még egy darabig, mert mindketten jól érezték magukat egymás társaságában, azután Aranyszarvú hazarepítette a fiút.

Az özvegyasszonyt nem találták az udvaron, ezért Aranyszarvú nyomában a fiúval belépett a kunyhóba, ahol a szobában az ágyon fekve pihent.

– Nézd, milyen szép rózsát küldött a kishercegnő neked! – tette a paplanra a gyémántként ragyogó virágot a fiú.

Az édesanyja megérintette a bársonyszirmokat, és erő szállt a testébe. Felkelt, és a kezébe vette a rózsát. Aranyszarvú elámult, ahogy a paplan, amelyhez hozzáért a virág, selyemmé változott. A fiúval együtt nézték azt a csodát, amint a kopott bútorok csodaszépen fénylőkké átalakultak. Mind a hárman kisiettek a kertbe, és ott az özvegyasszony elültette a virágot, amely azonnal gyökeret eresztett. Megsimogatta a szirmait, és egy rubinvörös ruhás őrtündér lépett ki a rózsából.

– Ne aggódj, özvegyasszony, ha a fiad elmegy, akkor sem leszel egyedül! Én a rózsában lakom, ha megérintesz, előjövök, és a segítségedre leszek! – ígérte, és magasba emelte a varázspálcáját.

– Mosd el magad bogrács! – parancsolta, és az edény odament a kúthoz, csodák csodájára néhány pillanat alatt annak vize megtisztította.

– Óh, a kishercegnő varázslatos rózsát küldött neked! – sóhajtott fel a fiú.

– Sok szeretetet és törődést kapott ez a virág, attól tudott ilyen varázslatossá válni! – bólintott Aranyszarvú.

– Édes fiam, tudom, hogy több időt szeretnél a palotában tölteni a kishercegnővel és Aranyszarvúval. Én nem szívesen hagyom itt a Kerekerdőt és a kunyhót, örökre itt szeretnék maradni! Ha elmégy, ezentúl nem kell aggódnod értem, mert van már segítségem! Itt a vörös rózsa és az őrhercegnő! – fordult a fiához az özvegyasszony.

– Honnan tudja édesanyám, hogy több időt szeretnék tölteni a kishercegnővel? – kérdezte a fiú.

– Láttuk azt mindannyian! Igaz, Aranyszarvú? – nézett az unikornisra az asszony.

– Igaz. És azt hiszem, a kishercegnő ezt egyáltalán nem bánná! – felelte Aranyszarvú.

– Holnap megkérdezem tőle! – felelte a fiú.

            Aranyszarvú visszatért a palotába, és mindent részletesen elmesélt a kishercegnőnek. Aznap mindketten nehezen aludtak el. Aranyszarvú azért, mert attól félt, hogy a kishercegnő kevesebbszer fogja őt megsimogatni, a kishercegnő azért, mert izgatottan várta a másnapot. Amikor végre álomba merültek, a hold bekukkantott hozzájuk, és megnyugtató ezüst fényt szórt rájuk. Reggel aztán úgy ébredtek, hogy tudták, egyiküknek sincs mitől tartania.  

Mit gondoltok, ezután is sokszor megsimogatja Aranyszarvút a kishercegnő?