A varázspatkó titka

A varázspatkó titka.

Egyszer volt, hol nem volt, egy csendes, ködös hegyekkel övezett magyar völgyben a falusiak között egy titok kelt lábra: az erdő mélyén rejtőzködve lótündérek élnek, akiket csillogó ezüstsörényükről és csillagportól szikrázó patáikról lehet felismerni. Az is elterjedt róluk, hogy ezek a misztikus lények őrzik az ősi lovak tudását és az Ezüstpatkót, egy ereklyét, amely a világ összes lovával képes kommunikálni.  

Amikor a lovászfiú, Lőrinc meghallotta a lótündérekről szóló legendát, csak nevetett, nem hitt bennük. És bárkit, aki az erdőben járt és látni vélte őket kigúnyolta.

A tündéreknek, akik viszont nagyon is léteztek a fülébe jutott, hogy él a faluban egy fiú, aki nem hisz a létezésükben. Elhatározták, hogy megtréfálják és minden nap borsot törnek az orra alá.

Az egyik éjjel, miközben a lovak aludtak, az egyik pajkos tündérlány a lovak sörényét bonyolult mintákba fonta. Egy másik nap a vadon élő lovak tündér védelmezője, megszelídített egy vadlovat és beterelte a karámba a többi közé.

És ez így ment nap, mint nap, a fiú nem győzött bosszankodni az összecserélt nyergek, az összegabalyított zablák láttán, de még mindig azt állította, hogy ezek a dolgok csak egy rosszakarójának a művei. De aztán egy este Lőrinc különös patanyomokat fedezett fel a családi farm közelében. Minden egyes patanyom halványan világított a holdfényben. Kíváncsiságtól és ellenállhatatlan vonzástól hajtva követni kezdte a nyomokat hűséges paripájával, Árnyékkal, és a nyomok az erdő mélyébe vezettek. Ott megpillantotta a lótündéreket, akik egy fényörvényben táncoltak. Ezüstös, csillogó hajsörényükbe a holdfény ragyogására emlékeztető szálak voltak belefonva. Szárnyaik talán a hajnal vagy a naplemente színeit visszatükröző szitakötőszárnyakhoz hasonlítottak.

Némelyek olyan ruhát viseltek, amelyet ugyanabból a fűből szőttek, amelyen a lovak legeltek, míg a harcias lótündérek csoportja apró, patkó alakú mintákkal díszített páncélt.

Mindegyik tündérnek talizmánként egy-egy mágikus patkó nyaklánc lógott a nyakában, ami megvédte őket az ártó hatalmaktól. Miközben a fiú leselkedett, Árnyék nagy izgalomba jött a lovak láttán és Lőrinc hiába próbálta visszatartani, a ló elszabadult és már csatlakozott is a lótündérek lovas csapatához. De miközben vágtatott egy nagy kő gurult a lába elé, amit nem tudott kikerülni, eltört a patkója. Lőrinc kénytelen volt Árnyék után menni. Persze észrevették a tündérek, s amint látták, hogy mi történt, miután üdvözölték az idegent a vezetőjük a következőt mondta Lőrincnek:

Maradj velünk éjszakára, holnap elvisszük a lovadat a tündérkovácshoz.  

Egy tündérkovácshoz?

Igen, mert nekünk tündéreknek van egy kiváló kovácsunk, aki csakis és kizárólag nekünk dolgozik.

Mit tehetett hát a fiú leült a tűz mellé és hallgatta a tündérek beszélgetését. Sok érdekes dolgot tudott meg róluk, például, hogy a zenetudó tündérek hárfán játszva tudják hívni a szelet, hogy hangjukat továbbítva megnyugtassák a galoppozó csordákat vagy a rémült csikókat.

Aztán a tündérek rengeteg patkólépés varázslatot ismertek: kiderült, hogy bárhová lépnek, apró, izzó patkónyomok jelennek meg a lovaik lábai nyomán, amelyek varázslatot terjesztenek a természet gyógyítására vagy a növekedés ösztönzésére szolgálnak.

Volt olyan lótündér is közöttük, amelyik legendás paripákat mentett meg elfeledett korokból. Ezeknek a tündéreknek a lovai azok egyenes-ági leszármazottjai voltak, akik halandó alakját magukra öltve a lovak őrzőivé váltak.

Na meg volt olyan tündér is, aki egyszerű istállóleányból lett tündér.

Miután Lőrinc ennyi mindent megtudott a lótündérekről, beismerte, hogy tévedett, amikor kételkedett a létezésükben.

Másnap virradatkor Lőrinc, Árnyék hátán a lótündéreket követve vágott neki a patkoló kovácshoz vezető útnak. Volt némi kalandban részük, amikor átkeltek egy éneklő kövekből álló folyón, és később csak úgy jutottak tovább, ha megfejtették az ősi fűzfák által suttogott rejtvényeket.

Ez a tündérkovács a mesterek mestere volt, nem csak a patkók készítéséhez értett, de egyedi, különböző formájú és anyagú patkókat tudott gyártani, attól függően, hogy a ló milyen munkát végzett, és milyen terepen mozgott. A versenylovaknak könnyebb patkókat készített, míg a munkalovaknak erősebb, strapabíróbb anyagból készülteket. Persze mindez komoly szakértelmet igényelt, mert pontosan illeszkedniük kellett a ló patájához. És a kovács nemcsak a legjobbja volt a patkókészítésnek, hanem a szívét és lelkét is beleadta minden alkotásába.

Amikor meglátta Lőrinc lovát, első ránézésre tudta, hogy egy különleges, aranyozott patkót fog készíteni, amelyre egyetlen apró csillagot vésett. Amikor készen lett, Lőrinc ráült Árnyékra, s miután tett egy pár lépést vele, hallotta, hogy a patkó minden alkalommal, amikor földet ér, halk csilingelő hangot ad ki, mintha csak egy varázslatos dallamot játszana.

Lőrincet annyira elvarázsolta a lópatkoló kovács tudománya, hogy itt akart maradni és kitanulni a kovács mesterséget. A kovács egy feltétellel egyezett bele, mégpedig, hogy egy év múlva a Lótündér Bizottság előtt vizsgát kell tennie. És így is lett Lőrinc egy évet töltött a lópatkolás tudományának a kitanulásával. Ez alatt az idő alatt mindent megtudott a patkók természetéről, hogy a nyitott végű és félholdszerű alakja, a patkó ívének segítségével pozitív energiát vezet és tart meg. A felfelé fordulva álló patkó a szerencsét tartja meg, lefelé fordulva pedig áldást hoz az alatta áthaladókra.

És eljött az év vége a nagy vizsga napja, amin Lőrincnek be kellett mutatnia tudását. A lótündérek mind megjelentek a nagy eseményen.

A vizsgára egy tündér különleges kívánsággal fordult Lőrinchez: olyan patkót szeretett volna, amely varázserővel bír. Lőrinc a kovács segítségével, a tündér útmutatásait követve, egy holdfényes éjszakán fogott neki a munkának. Ez nem volt szokványos kovácsolás– a patkóhoz tiszta aranyat és ezüstöt kevertek, és a tűzbe egy marék csillagpor is került. Végül Lőrinc a patkó közepébe egy apró rubinkövet illesztett, amely szerinte a szeretet és remény erejét hordozta.

Amikor a patkó elkészült, a tündér titokzatos mosollyal közölte, hogy a patkó nem csupán a ló patáját óvja meg, hanem aki ezt a patkót viseli, annak minden útján szerencse, bőség és barátság kíséri. Ráadásul, a patkó csengése képes volt megnyugtatni mindenkit, aki hallotta.

Lőrinc vizsgája után a fiatal patkóló kovács legendája gyorsan elterjedt. Hírét elvitte messzi tájakra és az emberek hosszú utakat tettek meg, hogy a kovácstól és inasától hasonló csodákat rendeljenek. Ám a varázslatos patkók titkát senki sem tudta utánozni, sem megfejteni, mert a mágikus patkókat a kovács és Lőrinc rendkívüli körülmények között kovácsolta - egy ritka holdi esemény során, vagy az égből lehullott csillagfém felhasználásával és a lótündérek segítségével. Ezek az elvarázsolt ereklyék aztán szerencsét hoztak, megvédték a ló tulajdonosát a gonosztól, vagy akár kívánságokat is teljesítettek azok számára, akik birtokba vették őket.

Lőrinc az inasév után visszatért a falujába. A falubeliek kitódultak az utcákra, mert Árnyék lovának lépései során mindenki, aki meghallotta ezt a különleges hangot, azonnal jókedvre kerekedett.

Persze a fiú beszámolt a varázslatos Ezüstpatkóról, ami növeli a ló sebességét, erejét vagy kitartását, ráadásul lovasukat rejtett kincsekhez és elfeledett birodalmakhoz vezetik. Így hát a patkó, amelyet először csak egy sérült láb helyreállítására szántak, egy életre szóló tanulság szimbólumává vált.