A Tücsökzug tanya báránya

A Tücsökzug tanya báránya.

A Badacsony lábánál, egy eldugott, apró falu határában állt a Tücsökzug tanya. Két oldalról erdő ölelte körül; ha nyári éjszakákon kiült az ember a kertbe és fülelt, hallani lehetett az állatok neszezését: a fákon huhogó baglyokat, a sötétben vadászó rókákat, magvakat kereső vaddisznókat.

Ezen a tanyán éldegélt Márkus bácsi, aki nagy szeretettel, gondos odafigyeléssel ápolta portáját. Az épület egy régi, takaros parasztház volt zsalugáteres ablakokkal. A veranda tornácán végig sorakoztak a ragyogó piros muskátlik, a dús szőlőlugas pedig árnyat adott a melegebb napokon.

Az udvar hátsó részén bújt meg az állatok birodalma, az istálló. Tehenek bőgtek, bárányok bégettek, kecskék mekegtek, de disznók és tyúkok is éltek itt szép számban. 

Márkus bácsi sok időt töltött a társaságukban: nem telt el úgy nap, hogy ne beszélgetett volna velük a reggeli vagy esti etetés során. Örömmel gondozta mindannyiukat, és az apróságok sosem maradtak fül- vagy hátvakarás nélkül. 

Boti, egy városi kisfiú volt, és gyakran ellátogatott  Tücsökzugba  a szüleivel. Itt nem dudáltak autók, nem csengetett a villamos, nem siettek sehová. A friss levegő megtisztította a testet, lelket. Itt lehetett domboldalon gurulni, csúzlizni, na meg mezítláb futkározni a fűben! És persze itt voltak az állatok! Sokadjára is nagy élmény volt számára, ha megsímogathatta a kiskecskéket, vagy  a törpemalacokat.

Ezen a napon is örömmel ugrott ki az autóból, és ahogy szokott, szaladt is a kertkapuhoz.

Márkus bácsi már messziről, integetve köszöntötte őket: 

- Botikám, de jó, hogy látlak! - kiáltotta, majd hozzáfűzte: - Van egy meglepetésem számodra. Érdekel-e? 

Boti persze egyből rábólintott, és kíváncsian várta, mivel rukkol elő.

- No, akkor gyere velem, itt lesz az istállóban - mondta Márkus bácsi, és indult is az udvaron át, a hátsó épület felé, a kisfiú pedig követte.

Alighogy odaértek, Boti hangos bégetésre lett figyelmes. Ahogy benézett a pajtába, látta, hogy egy aprócska, hófehér, göndör szőrű bárány pihen az anyja mellett.

- Egy kisbárány! Jaj, de aranyos! - kiáltotta. - Hogy hívják?

- Múlt héten született, nem adtam még neki nevet. Van valamilyen ötleted?

- Legyen Felhő! - válaszolta Boti. - Szerintem illik hozzá! Megsimogathatom?

Márkus bácsi bólintott, majd leült a kisfiú mellé a lócára, és onnan figyelte, ahogy az ragyogó arccal ismerkedik a báránykával. Az állatka szőre puha volt, olyan, mint a legfinomabb vattapamacs. Amikor elérkezett az ebédidő, Márkus bácsi azt is megengedte Botinak, hogy megetesse -  cumisüvegből, ahogy az ilyen apróságokat szokták. 

A kisfiú egy percre nem tágított mellőle, érdeklődve figyelte minden mozdulatát; alkalmanként leguggolt mellé, és megvakarta a füle tövét. A nap gyorsan telt, és sokkal hamarabb eljött az este, mint azt Boti szerette volna. Nem is igazán akart hazamenni, szülei hosszas unszolására volt csak hajlandó beszállni az autóba, és csak azzal a feltétellel, hogy hamar visszatérnek a tanyára.

Hazafelé sokat beszélgettek az új élményekről, és amikor már jó messzire jártak, Boti így szólt: 

- Apa, kérdezhetek valamit?

- Persze, mondd csak - bíztatta az apukája.

- Én szeretnék egy bárányt! Azaz Felhőt szeretném! Lehet? Hazavihetjük őt? Szerinted Márkus bácsi megengedné?

Apa először csodálkozva nézett rá, majd elmosolyodott: - Kedveled őt, ugye? De egy bárányt, Boti? A negyediken lakunk!  

- De én akarom! - görbült sírásra a szája.  - Olyan aranyos! Ő különleges!

- Tudom, hogy mennyire megszeretted őt! Megértem, mert tényleg nagyon aranyos! De neki Tücsökzugban van a helye, az anyukája mellett. Itt bármikor meglátogathatod. Majd gyakran eljövünk hozzá. 

- De az nem jó! - tört ki a kisfiúból a sírás. - El fog engem felejteni, ha nem lát minden nap!

- Ó, dehogyis felejt el téged! Sokkal okosabb állatok, mint bárki gondolná! - bíztatta Apa. - Tudtad például, hogy nagyon jó memóriájuk van? És azt is felismerik, ha boldog vagy, és azt is, ha szomorú. 

- Nem tudtam - mondta Boti.

- Majd meglátod! Gyakran jövünk hozzá, és te leszel a legjobb barátja, hidd el.

Botit ez megnyugtatta. A következő hetekben  gyakran visszajöttek ide. Az is kiderült, hogy Apa valóban jól tudta, Felhő nagyon okos volt! Csoda trükköket lehetett neki tanítani: például hallgatott a nevére, apróbb akadályokat át tudott ugrani, és még "pacsit adni" is megtanult: ilyenkor Boti felkiáltott, hogy "Pacsi!", Felhő pedig az orrával megbökte a kezét.

Ami pedig különösen jó kedvre derítette a kisfiút: egy idő után valóban felismerte! Ahogy megérkezett, és közeledett felé, Felhő izgatottan csóválni kezdte a farkincáját, épp úgy, ahogy a kiskutyák szokták örömükben! 

Együtt futkároztak, játszottak, kergetőztek az udvaron, és ilyenkor a komisz kis Felhő szívesen csente el Boti zsebéből a zsebkendőket puszta csintalanságból, na meg a répákat is, amiket a kisfiú ajándékba vitt magával kis barátjának. 

Persze az elválás minden egyes alkalommal nehéz volt. Látta ezt Márkus bácsi is, aki végig követte a Boti és Felhő közt kibontakozó különös barátságot. Egy szombat délután, amikor a család ismét hazaindult, egy pillanatra marasztalta őket:

- Várjatok egy percet, Botikám! Van itt neked valami. - majd egy apró kis csomagot vett elő a háta mögül. - Ez a tiéd - fűzte hozzá. - Látom mennyire ragaszkodsz Felhőhöz. Csak egy kis emlék, hogy addig is veled legyen gondolatban, amíg nem találkoztok újra.

Mosolyogva adta át a kisfiúnak a dobozt, melynek mélyén egy hófehér plüss bárányka lapult, pontosan ugyanolyan göndör, puha szőrrel, mint Felhőé.

- Nahát Márkus bácsi, ez csodaszép! - kiáltott fel Boti. - Köszönöm szépen! Minden egyes nap emlékeztet majd a báránykámra!

Ettől kezdve a kisfiú minden egyes éjjel a plüss állatkával aludt. Elnevezte Szellőnek, mert az nagyon hasonlított a Felhőre, és amíg az esti mesét hallgatta, jó szorosan magához ölelte, és hamar elnyomta az álom. Éjszaka különösen szép helyen járt: harsogó zöld réteken, ezer színben pompázó virágok között, és a puha, langyos fűben ott szaladt vele legjobb barátja, Felhő is.